Bő két évvel ezelőtt elköltöztem a ködösnek mondott Albionba, ám a többséggel ellentétben engem nem a kényszer, hanem a kalandvágy motivált a világjárásban. Ennek megfelelően, bár magam is kenegettem gépzsírral az angol ipar udvarias méltósággal forgó fogaskerekeit, elsősorban azon igyekeztem, hogy minél többet felkutassak a szigetország látnivalóiból. Ehhez persze jármű kellett, így London egyik külvárosából megvásároltam egy szép állapotú Piaggio Carnaby 125-ös robogót, majd mindenféle furmányos trükkel és eszközzel időjárásállóvá tettem, melynek menetéről korábban már meséltem. Kétkerekű társam a nagyszámú, hosszabb- rövidebb közös barangolás során annyira hozzám nőtt, hogy egyértelművé vált: hazaköltözésemkor jön velem, hogy itthon is
betöltse a városi rohangálós jármű szerepét. Nem gondolkoztam sokáig, hogyan is szállítsam haza, hisz' egyértelmű volt, hogy nyeregbe ülök, és együtt tesszük meg a nagy utat a Birmingham melletti Redditch-től Szabadszállásig.
A gondos előkészületek
Május közepére terveztem az indulást, és mivel bő egy hónapom volt a szükséges teendőkre, így nem kellett kapkodnom semmivel. A legfontosabb Barnabás névre (mérsékelten) hallgató járművem műszaki felkészítése volt. Kapott új variátorszíjat, görgőket, csúszkákat - persze mindenből gyárit -, olajat és szűrőt, valamint átesett egy légszűrőtisztításon, szelephézag- ellenőrzésen és egy komplett átvizsgáláson is, mindebben a helyi motorszerviz segítőkész és alapos tulajdonosa volt segítségemre. A Barnabásban dohogó Leader-erőforrás típushibájának számít a vízpumpa szivárgása, de ezt korábban saját kezűleg - többek között véső és Dremel együttes használatával - már kicseréltem egy vadonatújra. Habár így a hazaút során már nem kellett tartanom a hűtőfolyadék fogyásától, egy flakonnal mégis vittem magammal, mert ilyen nagy kihívások közben szeretek biztosra menni. A Carnaby már abból az érából származik, amelyben a gyártók a berúgókart a raktár polcán felejtették, így az addig kitűnően működő akkumulátort az utolsó héten azért minden éjjel töltőre tettem, amit nagyban
megkönnyített a korábban kiépített, ülés alatti közvetlen áramszál kivezetése.
A csomagjaim túlnyomó részét az Anglia-Magyarország között futárszerepet vállaló nagyszámú szállítócégek egyikére bíztam, az úton nélkülözhetetlen holmikat pedig a robogó tárolórekeszeibe, valamint a két gyöngyvászon oldaltáskában helyeztem el. A kempingfelszerelésemet, melynek az út során a mobilotthon szerepet szántam, egy nagyméretű kirándulótáskában az utasülésre
rögzítettem két gyorszáras, fényvisszaverő pánttal, mely a gondos elhelyezés révén a továbbiakban remek háttámlaként is szolgált. A változatos időjárást látva mindhárom táska kapott egy-egy vízhatlan huzatot. Akárhogy is, igazán nem rajtam múlott, hogy a korábban oly' sokszor jó szolgálatot tett sátram és hálózsákom végül nem került elő a csomagból
az út során - de ne szaladjunk ennyire előre... A fenti holmikon túl csak személyes okmányokat, a szükséges váltás ruházatot, esőruhát, szerszámkészletet, vizet, hideg élelmet és konzerveket pakoltam el a feneketlen táskákba, valamint két kis műanyag kannában összesen öt liter benzint, mert - talán említettem már - szeretek biztosra menni. Pakolás közben sűrűn mormoltam az imákat, hogy a vésztartaléknak szánt üzemanyag ne kerüljön elő az út során. Mint később kiderült, Szent Kristóf akkor épp másfelé figyelt...
Az utolsó este még egy feladat várt rám. Mivel az egész Európán nyugatról végigvonuló csapadékos hidegfront sajnos nem gondolta meg magát, így hiába reméltem az utolsó pillanatig, hogy a hazaérkezésemig közbeeső éjszakákat vadkempingezve tölthetem az öreg kontinens azon pontján, ahol éppen rám esteledik. Be kellett látnom, hogy vagy szerzek tetőt a fejem fölé,
vagy átázós-vizes éjek tehetik tönkre életem addigi legnagyobb kalandját, ezért leültem a számítógép elé, és a legismertebb szállásfoglaló honlapot kezdtem vallatni a megfelelő ajánlatokért. Menedékem legyen nagyon olcsó, saját parkolóval rendelkezzen, az útvonalam mentén helyezkedjen el, persze megfelelő távolságra az előző szálláshelyemtől, valamint település
szélén, hogy ne kelljen nagyvárosok forgalmán átverekednem magam este fáradtan és reggel álmosan. A sok feltétel és kevés találat ellenére éjfél után nem sokkal meglett a végeredmény: az első éjszakát a franciaországi Reimsben töltöm, mely gyönyörű székesegyházáról nevezetes, a másodikat pedig a német Augsburgban, ahol őseinknek volt anno némi afférjuk Ottó császárral. A harmadik éjszakára, melyet már a magyar határ környékére terveztem, nyitva hagytam a lehetőségek ládáját. Hát ennyit a laza, nyugodt, nyári búzamezőként hullámzó útvonaltervemről, mely a lefoglalt szállásokkal és a kötelező határidőkkel glédába kényszerített ütemtervvé vált. Mégis elégedetten és izgatottan tértem nyugovóra, lélekben készülve a másnapi indulásra.
1. nap: Redditch – Reims (Anglia-Franciaország)
Az első napon majdnem 400 mérföldet, azaz bő 600 kilométert kellett megtennem, ennek egytizedét a tengeren, komppal, ezért már hajnalban összekészültem, elköszöntem lakótársaimtól, és nekivágtam az útnak. Menet közben megnéztem az ismerős épületeket, kereszteződéseket, településeket, később addig nem járt utakon csodáltam a mindenhol ismerősnek tűnő angol tájat.
Dover elsősorban fehér szikláiról és tengeri kompjáratairól híres, ám emellett egy csodás vár is található a települést körülölelő dombvonulat tetején, melynek megtekintését már korábban tervbe vettem. Egy órával a kitűzött idő előtt értem a dokkokhoz, de nem akartam megkockáztatni, hogy a szép látnivaló miatt lemaradjak Franciaországról, így egy nagy sóhajjal az átengedő kapuk felé fordítottam Barnabás elejét. Kivártam a soromat, majd mikor nyújtottam jegyemet, a kezelő annyit mondott: „a hajó egy kissé késve indul”. Mint később kiderült, a pontos megfogalmazás az lett volna, hogy „valójában még meg sem érkezett”. Aznapi, reimsi szállásomat legkésőbb este 10-ig el kellett volna foglalnom, így mikor egy óra múltán a hangosbemondó tudatta a várakozókkal, hogy a komp további hatvan percet késik, gondoltam, kapom a mobilomat, és megérdeklődöm a szobám késői elfoglalásának lehetőségeit.
Mivel feltöltött itthoni kártyám nem és nem volt hajlandó működni, legyőztem kezdeti lustaságom (- Valaki biztosan lesz majd egy hostel recepcióján... Vagy mégsem?), és kerestem egy nyilvános telefont. A tenger túloldalán a szállás alkalmazottja kérdésemre sajnálkozva mondta, hogy este tíz után minden ajtó zárva, és senki nincs az épületben a vendégeken kívül. Röviden vázoltam neki a helyzetem, mire kis töprengés után felajánlotta, hogy lediktálja a külső kapu és a főbejárat kódját, a szobám kulcsát pedig az ajtóban hagyja. Kapva kaptam ajánlatán, majd sűrű hálálkodással leraktam a telefont. Azt a telefont, amely ezután semmiképp sem volt hajlandó számomra további külföldi hívásokat intézni, jómagam pedig elképzeltem, ahogy szüleim egymásra meredve ülnek vidéki házukban a mobiljuk fölött, mely már majdnem fél napja némán hever az asztalon. Azonban közeledett a beszállás ígért ideje, így visszaballagtam a sorba robogómhoz és a rajta hagyott csomagjaimhoz. Végül a kitűzött időhöz viszonyítva két és fél óra késéssel megkezdhettük a felhajtást a kompra. Barnabással egy sarokba irányítottak, ahol őt kiékelték és hevederrel lerögzítették, jómagam pedig – mindezeket megúszva – felmentem a fedélzetre. Mivel elkezdett szakadni az eső, így csak fedezék alól csodáltam a tengert és bámultam Európa közeledő partjait.
Valahogyan este nyolc lett, mire partot értünk, és már az országúton robogtam, mikor rájöttem, hogy nemcsak a késés a ludas a dologban, hanem a két ország közötti egy órás időeltolódást is elfelejtettem belekalkulálni az ütemtervembe. Az első kilométereken nagyon kellett ügyelnem, hogy a másfél év alatt alaposan begyakorolt baloldali közlekedést még csak véletlenül se alkalmazzam egyetlen kereszteződésnél vagy körforgalomnál sem, mert az könnyen nem kívánt bonyodalmakat okozott volna. Hamar besötétedett, fújt a szél, csöpögött az eső, ezek és az utamba akadó sok kis település miatt csak igen lassan tudtam haladni. Végül taktikát váltottam, és rátértem az útvonalammal párhuzamosan futó, sötét, vadkerítés nélküli, ám méregdrága autópályára. Éjfél után már benzinpárán közlekedtem, és habár jó érzés volt tudni, hogy az oldaltáskákban ott lapulnak a kis üzemanyagkannák bevetésre készen, örültem, mikor végre belebotlottam egy benzinkútba. Mindkettőnket elláttam, majd továbbindultam az aznapi utolsó, nem is annyira hosszú szakaszra. Sokadszorra áldottam magam Barnabás alapos négy évszakos felkészítéséért, a szélvédő és a takarók védelmét, az ülés- és markolatfűtés melegét kevés dologra cseréltem volna el a hideg, esős motorozás során. Majdnem két óra lett, mire álmosan és holtfáradtan megérkeztem a szállásomhoz. A két kapukód működött, ám a kulcsot nem találtam szobám ajtajában. Mégsem ijedtem meg, hiszen már zárt helyen voltam, gondoltam, legrosszabb esetben tiltakozásképpen felállítom sátramat a recepció előtti vastag szőnyegen. Végül mégiscsak meglett a helyes ajtó, benne pedig az ígért kulcs. A forró fürdő után már csak az evésre volt gondom. A kempingfelszerelésem oszlopos tagja, a hordozható gázrezsó, valamint a lábas és a honvédségi kanálgép beüzemelése után a főtt krumpli és pörköltkonzervek megfelelő kombinációjából olyan finom meleg vacsorát rittyentettem pár perc alatt, amilyet csak elcsigázott, éhes motoros kívánhat magának. Utána azzal a jóleső érzéssel tértem nyugovóra, hogy az első szakaszt sikeresen teljesítettem, és biciklista legyek, ha nem alszom legalább reggel kilencig.
2. Nap: Reims-Augsburg (Franciaország-Németország)
Másnap kipihenten ébredtem, készen az új kihívásokra. Reggeli és összepakolás után lementem a recepcióra, ahol egy nagyon kedves, ám angolul csak igen mérsékelten tudó hölgy fogadott. Kézzel-lábbal elmutogattam neki, hogy „Ongroába" megyek motorral, ezért fel kéne hívnom „Mama és Papa”, mire egyből a telefon után nyúlt és miután az előhívószámokkal közösen megküzdöttünk, szüleim készüléke valóban kicsöngött a túloldalon. Ők nagyon vártak már erre, nem tudva, csemetéjükkel mi lehet, de az aggodalmaimhoz képest egészen jól viselték jelentkezésem majd egynapos hiányát. Kizárólag a rendőrséget hívták - néhányszor - ez idő alatt, a nagykövetséget és a francia idegenlégiót viszont csak azért nem, mert nem sikerült
megszerezniük a közvetlen telefonszámot. Miután megegyeztünk abban, hogy jól vagyok, és ez a következő néhány nap során sem változik lényegesen, nekiindultam, hogy Augsburgig legyűrjem az előző napival nagyjából megegyező távolságot. Ekkor még nem sejtettem, hogy a forgalom, az időjárás és még a saját, kissé esetleges navigálásom is nehezíti majd a hazajutásomat, de persze ezek az apróságok is hozzájárultak, hogy még kalandosabbá, élménydúsabbá vált a túra. Tartsatok velem a következő részben is - hamarosan folytatjuk!