Hegylakók menni Korzika

1. nap Dunaújváros – Velence - Monselice: 753 km

Komoly félelmeim voltak az utazással kapcsolatban, hiszen kilenc embert és hat motort kellett elvezetni egy számomra is idegen országba. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a nagy ZZR-rel először indultunk a határon túlra, a csomagtartó, a dobozok, a navigáció és maga a motor is teljesen ismeretlen volt számomra, már ami a túrás felhasználását illeti.

Június harmadikán, reggel hat órakor példás rendben sorakoztak a motorok a székesfehérvári benzinkút parkolójában, az indulás meglepően gyorsan és rendezetten zajlott - remek előjel volt ez a kéthetes kaland előtt. Első célpontunk Velence - no nem az agárdi popstrand mellett található, hanem az a „rendes” -, a rövid és szervezett pihenőknek, illetve a gyér forgalomnak köszönhetően délután háromkor már Olaszország egyik legismertebb idegenforgalmi célpontjánál támasztottuk le a gépeket. Azaz támasztottuk volna, ha akár egyetlen szabad hely is akadt volna a városka parkolójában… Végül a kaotikus, és meglehetősen koszos pihenőben két társunk vigyázott a felpakolt vasakra, illetve tologatta azokat, ha valaki épp ki akart állni az általunk lezárt parkolóból.

Nagyjából két óra alatt bejártuk a vízi-várost a Szent Márk térig és vissza, majd Padova érintésével értük el aznapi szállásunkat, Monselice-t, ahol az egykori végvár tövében, egy hangulatos panzióban töltöttük el az igencsak rövidre sikerült pihenőnket…

2.nap Monselice – Livorno – Bastia – Cargese: 450 km

Kinek volt az a remek ötlete, hogy este menjünk el sörözni? – jutott eszembe hajnal háromkor, ahogy az ébresztő kérlelhetetlenül csipogott a fülem mellett… Nyolcszázat tekertünk le előző nap, most pedig pár óra alvást követően kell lenyomnunk háromszáz kilométert, arról nem beszélve, hogy összesen három óránk van erre az etapra.

Fogalmam sincs, hogy a hegyeken átvezető többsávos utakon hogyan sikerült, de teljesítettük a tervet, és letudtuk a háromszáz kilométert, tankolással, reggelivel, mindennel. Persze mindez még nem jelentette azt, hogy egyenesben vagyunk, ugyanis Livornóban sikeresen becsatlakoztunk a többi motoroshoz, akik – mint utóbb kiderült – nem a kompra, hanem a kompról(!) igyekeztek éppen, vagyis tökéletesen elnavigáltuk magunkat az ellenkező irányba… Végül tíz kilométeres kerülővel ugyan, de befutottunk a kikötőbe, ahol azonnal a hajóra tessékeltek minket - mire átöltöztünk, már indult is az óriási komp Korzika felé.

Felhajtáskor minden eddiginél jobban értékeltük, hogy nem esőben kellett idemotoroznunk, ugyanis a hajó első szintjére vezető meredek és magas fém rámpa komoly kihívás lett volna vizes gumikkal és a megpakolt motorokkal…

„141 kilométerre vagyunk a szállástól, vagyis nagyon ráérünk” – gondoltuk délután fél egy körül, amikor a komp kikötött Bastiában. Közös fotó, kötelező matricák az első kúton, ismerkedés a cukor- és koffeinmentes kólával, valamint az elsőre nehezen feldolgozható, végtelenül édes, korzikai kenyérrel.

A kacskaringós, alig másfél sávos úton csak lassan haladtunk a sok csomaggal, mi sem hittük, de már négy órája eljöttünk a kikötőből, amikor a navigáció még mindig 22 kilométernyi – vagyis félórányi – hátralévő távolságot mutatott. Komoly tanulság volt a korzikai közlekedéssel kapcsolatban, hogy a sziget belsejében a hegyi szakaszokon maximum 30-40 kilométeres átlagsebességgel számolhatunk túráink során.

A haladást egyébként is lassította, hogy nehezen szoktunk hozzá a helyi közlekedési rendhez, miszerint kanyarban nem csak illik, de kötelező is „levágni” az ívet, vagyis teljesen természetes, ha a saját sávodban szemben érkezik valaki – legyen az motor, terepjáró, vagy lakóautó éppen.

Délután ötkor jóleső érzés volt elnyúlni a tengerre néző szállás teraszán, és igazából magunk sem hittük, de megérkeztük: több mint 1200 kilométer motorozás és négyórás kompút után ott voltunk Cargesében, a csodás tengerparti faluban. Indulhatott az egyhetes kaland.

3. nap. Cargese – Ajaccio – Cargese: 105 km

Az utazás harmadik napján két részre szakadt a csapat, a társaság egyik fele a hosszú út fáradalmait pihente ki a tengerparton, mi pedig négy motorral a sziget fővárosába, Ajaccióba indultunk.

Persze a fővárost ne Budapest szinten képzeljük el, az alig hatvanezer lakos, és a többemeletes, modern házak teljes hiánya jól mutatja, hogy mennyire más léptékről van szó. Már ez a negyven kilométeres szakasz is elvarázsolt bennünket, egész úton kutatni kellett az emlékeimben, hogy ehhez hasonló minőségű helyet találjak az elmúlt két évtized motorozásai között. Tükörsima aszfalt, második-harmadik fokozatban teljesíthető kanyarokkal, mindez száz méterrel a tenger felett – hirtelen nem is tudtuk, hogy a soha nem tapasztalt motoros élményre, vagy a szintén egyedülálló tájra koncentráljuk a negyvenperces út során.

Ajaccióba érve viszonylag könnyen megtaláltuk a belvárosi parkolót, ahonnan épp a Napóleon-házhoz indultunk volna, amikor gonosz felhők kezdtek gyülekezni a tenger felett: mire visszaszaladtunk a motorokhoz, már alig láttunk valamit a szélviharban fejünkre zúduló homokszemcséktől, gyorsan fedett helyre (a piactér egyik kihasználatlanul álló sátra alá) vittük a motorokat, és gyalog indultunk felfedezni a várost. A szélvihart eső követte, így gyorsan beültünk egy apró, alig garázsnyi méretű étterembe. Mint utóbb kiderült, jó választás volt, a sokadik generációs családi étterem(?) kínálata, a fél évszázaddal ezelőtti berendezési tárgyak és a csodásan finom spagetti könnyedén feledtette, hogy kényszerűen szaladtunk be az apró vendéglátó egységbe. Amikor a hetven körüli tulajdonos hölgy flegmán a kötényébe törölte a kezét a felszolgálás előtt, már tudtuk, hogy itthon az ÁNTSZ egy mozdulattal zárná be a helyet, pedig pont az ilyen „életszagú” kajáldák teszik valódi élménnyé a nyaralást. Az eső közben elállt, kifizettük a fejenként tizenöt eurós számlát (amit ceruzával, egy félbetépett kockás papírra vetett fel „mámmi”) és elindultunk felfedezni Ajacciót. Kihagyhatatlan a tengerparti sétány, a Napóleon-ház és a császár monumentális szobra, így legalább három órás kört tettünk, mielőtt újra visszatértünk a motorokhoz.

Hat körül indultunk vissza Cargesébe, és sajnos útközben ízelítőt kaptunk abból is, hogy a végtelenül kanyargó hegyi utak mennyi veszélyt is rejtenek: épp egy német motoroshoz érkezett a helyi mentőszolgálat, aki valószínűleg egy autóval ütközött az egyik balos kanyarban… Komoly figyelmeztetés volt a további napokra, hiszen egyikőnk sem szerette volna kimeríteni az utasbiztosítás nyújtotta pénzügyi keretet a helyi egészségügyi intézmények valamelyikében.

Este rajzoltunk egy kétszáz kilométeres, csupa hegyi szakaszból álló etapot, így másnap reggel egy gombnyomással elővarázsoltuk a sziget belsejébe vezető szakaszt a navigációból, és kilenc körül már robogtunk is Vico felé.

4. nap. Cargese – Vico – Calacuccia – Porto – Pinea – Cargese: 195 km

Az út első fele ismerős volt, hiszen szombaton ugyanezt a távot tettük meg, igaz az ellenkező irányban, és nyakig felpakolva. Talán ezért is ért meglepetésként, hogy mennyire élvezetes a Vico környékén található hegyi szakasz. Pár napja még fárasztónak és egyhangúnak tűnt a soha véget nem érő szerpentin, igaz akkor már több mint ezer kilométer volt mögöttünk, és másfél napja motoroztunk a csomagokkal súlyosbított vasakkal.

Az összes motort „bekameráztuk”, hiszen a haragoszöld erdők és a tükörsima aszfaltcsík látványa télen is nagy élmény, amikor az unalmas és hideg estéken a fotelben újra átéljük ezt a csodát – már amennyire a televízió kétdimenziós, steril technikája visszaadhatja ezt az élményt. Az első száz kilométert bő két óra alatt tettük meg, és dél körül érkeztünk a Calacuccia mellett található víztározóhoz. A D84 és a D218-as főutak kereszteződése híres/hírhedt turistacsalogató: a gyönyörű kilátás, és a kirándulókat minduntalan lenyúló sertések csapata egyaránt megállásra csábítja az erre túrázókat.

Mi is rövid pihenőt tartottunk, hiszen a hely valóban gyönyörű, és az éhes röfik jól jártak velünk, ugyanis a reggel elkészített szendvicsekből nekik is jutott egy-egy finom falat. Leereszkedtünk a kristálytiszta patakhoz, mely nagyjából tíz méterrel az út szintje alatt folyik, felfedeztük a környék gazdag növény- és állatvilágát, majd egy óra körül visszaindultunk, Porto felé.

A kereszteződéstől nagyjából tizenöt kilométerre található az 1500 méteren magasan fekvő kilátó, következő pihenőnket itt töltöttük el, az impozáns szobor mellett komoly mennyiségű fotó készült, mielőtt tovább indultunk a legendásan szép kikötővárosba, Portóba.

A kétórás út végén meglepve tapasztaltuk, hogy délután fél négykor gyakorlatilag semmilyen (!) étkezésre alkalmas hely nincs nyitva, csak a takarító személyzetet találtuk a kihalt utcák apró éttermeiben, és a presszók teraszain.

A délután első fele itt a pihenésről szól, és ezt – turisták ide vagy oda – igenis komolyan veszik. Szerencsére a kikötő és környéke bőven tartogatott látnivalót, ezért egy órás sétát tettünk a parton, amíg a vendéglátó egységek álmos tekintetű tulajdonosai megérkeztek, és komótosan kinyitották az üzleteket. Pár sajtos-sonkás ciabattával később, immár teli hassal, és tele élménnyel újra motorra szálltunk, és elindultunk a harminc kilométerre lévő szállásunk felé. Az útszakaszra jellemző, hogy kb. másfél óra (!) alatt tudtuk le ezt a nyúlfarknyi szakaszt, annyi gyönyörű kilátó, és beláthatatlan, derékszögű kanyar tarkította a rövid, de élménydús etapot. Az ég felé törő, valószínűtlenül vörös sziklák a lemenő nap fényében szinte izzottak, miközben az egész szigetre jellemző fantasztikus minőségű aszfaltot élvezhettük, így inkább mi is beálltunk az autókaraván egészen visszafogott tempójára, és a varázslatos környezetben gyönyörködtünk az út első felében.

Az utolsó tíz kilométeren azonban győzött a csibészes énünk, jó tempóban faltuk a kanyarokat, sorra előztük a turistabuszok és lakóautók tucatjait, és este hét körül érkeztünk újra Cargesébe – a pihenőkkel együtt több mint nyolc órát vett igénybe az alig kétszáz kilométeres utazás. Már alig vártam a másnap reggelt, felfedezésre és motorozásra szomjazva, hiszen a sziget még ezernyi élményt tartogatott.

Persze akkor még nem tudtam, hogy szerdán valami egészen mással leszek elfoglalva, és eszembe sem fog jutni, hogy újra motorra üljek…

5.nap: Cargese, 5km, gyalog…

38.4 C. Újra és újra rápillantok a lázmérőre, miközben áldom az eszünket, hogy egyáltalán elhoztuk az elsőre feleslegesnek tűnő eszközt. Az éjszaka közepén álmosan keresem az elsősegély csomagot, amibe többek között lázcsillapítót is pakoltunk, a pirulától hosszú és mély álomba zuhanok, ami rövid szünetekkel egészen másnap délutánig tart… Eközben a csapat másik fele, akik nem tartottak velünk vasárnap Ajaccioba, most pótolták az élményt, mi pedig a borús, néha esőbe hajló napon kipihentük az elmúlt hét fáradalmait.

A többiek olvasgattak, és a korábbi szakaszok képeit, videóit nézték vissza, én pedig megpróbáltam visszanyerni az erőmet – valószínűleg az elmúlt napok húzós programja is hozzájárult, hogy így ledöntött a láz az elmúlt éjjel. Délutánra kisütött a nap, így sétára indultunk a városban, bejártuk az üzleteket, melyek mellett eddig csak elsuhantunk, végre találtunk finom, friss bagettet, így mellőzhettük a tömény és édes helyi kenyeret, este pedig közösen megterveztük a következő napi etapot, ami Bonifacióba vezetett. Ébresztő beállít hatra, hiszen fél nyolc körül indulnunk kell, vár ránk a sziget egyik legszebb városa, óriási szikláival, és egy fantasztikus hajókirándulással…

6.nap. Cargese – Corte – Vico – Cargese: 249km

Az éjszakai áramszünet sikeresen lenullázta az ébresztőórát, így negyed tíz felé ébredt a társaság fittebb fele… Ennyit a hajóútról. Hamar reggeli, tízkor tankolás, és egy közelebbi célpont, a hetven kilométerre lévő Cupulatta a navigáció kijelzőjén.

Európa legnagyobb teknősfarmja található az apró faluban, amit az úton óriási táblák jeleznek, így téveszthetetlen célpont. 170 különböző faj, a tenyérben elférő apróságoktól a több mázsás óriásokig, tényleg változatos és szép túra.

Délután kettő körül, az állatkerti séta végén komoly válaszúthoz érkeztünk: hét óra alatt (ha valamit látni is akarunk) legfeljebb 200 kilométeres távot tehetünk meg. Kilenckor sötétedik, és az úton kószáló vadmalacok világosban is épp elég meglepőek, nem szeretnénk az éjszaka közepén összefutni velük, pláne nem egy kanyarból kigyorsítva… Korai lenne még visszamenni a szállásra, ezért ráböktünk az újabb hetven kilométerre lévő Cortéra.

Egy heves zápor kísért minket, ahogy átjutottunk a városkába vezető hágón, de szerencsére a középkori hangulatú településen már kibújhattunk az esőruhákból. A város csúcsán álló vár csodálatos, főleg a „Danger! No entry!” feliratú körfolyosó - ez utóbbin sétálva rengetek frankó képet készítettünk a környékről, mintegy bizonyítékként is, hogy átjutottunk az elvileg kulcsra zárt rácson… A lényeg, hogy túléltük, kár lett volna kihagyni.

Innen nagyjából 110 kilométer várt még a szállásig, de ezt olyan másfél sávos utakon tettük meg – ráadásul kb. tíz méteres látótávolsággal a helyenként megjelenő köd miatt – hogy majdnem három órán át motoroztunk, mire a hegyről újra leereszkedtünk a megszokott célponthoz, Cargeséhez.

Most mindennél többet ért, hogy pár konzervet elcsomagoltunk indulás előtt vésztartaléknak, igazán kényelmes, hogy megérkezésünk után egy perccel már meleg étel várt minket az asztalon, és az sem mellékes, hogy ezen az estén nem költöttünk fejenként újabb 15 eurót egy feledhetően rossz pizzára…

Este tíz, tűnés aludni, hisz’ holnap reggel Bonifacio, punktum!

7.nap. Cargese – Bonifacio – Cargese: 361 km.

Az eddigi leghosszabb napi szakaszunk másfélszeresét kellett megtennünk, így korán, reggel nyolckor már úton volt a csapat, és az átlagtempónk is magasabban alakult, mint a korábbi részeken.

Ebben nagy szerepe volt, hogy a sziget déli részén sok a nyújtott kanyar és helyenként többsávos szakaszokat is találtunk, ezért kimondottan élvezetes volt a motorozás a változatos, és továbbra is csúcsminőségű aszfalton.

Vagy 150 kilométerre jártunk már Cargesétől, amikor a táj hirtelen megváltozott, a magashegyek helyét vakítóan sárga síkság vette át, mint ha valamelyik közép-amerikai államba csöppentünk volna, és az utak is ehhez igazodtak: sokszor kilométereken keresztül haladtunk egyenesen - a hét folyamán először.

A sziget déli kikötőjét dél körül értük el, és az otthoniak tanácsára azonnal befizettünk az egyik hajóútra. Kellemes meglepetés, hogy ugyan nem tettünk ki egy „csoportra” való mennyiséget, a motorokat és kis csapatunkat látva az angolul egészen jól beszélő kapitány a 15 fő feletti társaságoknak szóló kedvezményben részesített bennünket – kedves gesztus.

Mivel vagy két órás útra indultunk, és a városnak sem volt túl jó híre, a motorokat gondosan lezártuk: az ABUS lánc sok helyet foglalt pakoláskor, de most legalább hasznát vettük. Persze, mire visszaértünk, már egészen másként láttuk ezt, de erről majd később…

A viharos szélben vadul imbolygott a kéttucatnyi emberrel a bárka, de a látvány és az élmény megérte a befektetett összeget: az apró hajó a legkisebb barlangba is bevitt minket, még ha az óriási hullámok között sokszor percekig is tartott, mire a kapitány egy hullámvölgyet kihasználva teligázon berombolt a hajónál alig nagyobb bejáraton – az utasok heves tapsa és kiáltásai közben…

Óriási kaland, kihagyhatatlan része a szigetnek, érdemes volt ennyit utazni érte. Amikor visszaértünk a parkolóba meglepve tapasztaltuk, hogy minden a helyén, ami különösen azért furcsa, mert a nagy kapkodásban - a hajó indulásakor - véletlenül benne felejtettük a kulcsot az egyik motorban… No, ennyit a sziget biztonságáról, és a „déli, veszélyes környékekről”, ahol le kell láncolni a gépeket.

Hazafelé becsatlakozunk a helyi motorosok konvojába: egészen jóleső érzés volt látni, ahogy a 750-es, ezres motorokkal hajtanak. Városban lassan, kb. hatvannal, a kanyargós országúton pedig erős, jó tempóban, de korántsem vadul, vagy kockáztatva mentek.

Tetszett a dolog, és az is, hogy egy hét után végre nem én mentem elöl, a kanyarokat is sokkal jobban élveztem így, hogy valaki mutatta a kottát.

Fél kilenckor értünk vissza Cargesébe, a ZZR a teljes napi távot, 361 kilométert bírt ki egyetlen tankolással – nem győztem dicsérni érte.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor még irreálisan magasnak tartottuk a 448 forintos benzinárat a szigeten a hazai viszonyok után…

8.nap. Cargese – Porto-Ring – Cargese: 65km

Igen, Porto-Ring. A Pianán keresztül vezető szerpentin egyszerűen nem hasonlítható egyik közúthoz sem, amin az elmúlt tíz évben jártunk. Tempós, jól belátható kanyarok a széles, kiváló minőségű úton, ráadásul mesés környezetben. Harminc kilométer tömény adrenalin, igazi motoros paradicsom, amit csak az akaratos autósok zavarnak, akik először küzdenek, de 4-5 kanyar után belátják, ha nincs esélyük, és engedékenyen lehúzódnak, hogy továbbhaladj. Egy óra alatt lenyomtuk a távot, és döbbenetes, de továbbra is szikrázó napsütés kísért bennünket, ahogy (egy napot leszámítva) az egész hét folyamán.

Tudtuk, hogy újabb húzós élmények várnak ránk, hiszen kb. kétezer kilométert foguk lenyomni hazáig, ezért a nap további részét pihenéssel töltöttük. Megvettük az utolsó, apró ereklyéket, én megleptem magam egy helyi bicskával, majd egész délután a tengerparton döglöttünk, hogy energiát gyűjtsünk a hosszú útra.

Este közös vacsora: tenger gyümölcsei, vaddisznó kolbász és kecske sonka, helyi sajttal és borokkal. Elképesztő ízkavalkád, és közben a jóleső érzés, hogy az elmúlt egy év tervezése végre édes valósággá érett, itt vagyunk Korzikán, megcsináltuk. Lefekvés előtt még megkerestem a ferde torony pontos címét Pisában, elmentettem a navigációba, és óriás mosollyal az arcomon aludtam el.

Már a gondolat is boldoggá tett, hogy nem lehet kérdés: ide újra visszajövünk…

9.nap. Cargese – Cap Corse – Bastia: 302km

A szállásadónk – ha nem mondtam volna -, francia. Egy francia, akit bezártak egy szigetre. Ezek után szinte természetes, hogy búcsúajándék helyett egy alapos letolásban részesített bennünket, mivel talált némi koszt az egyébként rendbetett és felsöpört apartmanban. Amikor megemlítettem, hogy a végtakarítási díjat épp az imént adtam át neki, kelletlenül odavetette, hogy az csak egy díj, és ő márpedig nem fog takarítani helyettünk… Nem kirívó eset, a francia vendéglátás egyik alapvető eleme, hogy tulajdonképpen téged, mint turistát utálnak, igazából jobb is lenne, ha legközelebb csak a pénzedet utalnád ide, és te szépen otthon maradnál. Vagy a pénzed se, le vagy te sajnálva az euróddal együtt.

Mivel este tizenegykor indult csak a kompunk, igazán ráértünk csavarogni, így a felmálházott motorokkal egészen a sziget északi csücskéig, Cap Corse-ig gurultunk. Útközben – csak hogy ne unatkozzunk – felsegítettük a földről azt a V-Stromos párt, aki egy kanyarban a kifolyt gázolajon csúszott el – újabb figyelmeztető jel, hogy a vad kanyarvadászat nem feltétlenül kifizetődő a szigeten.

Az útminőség néhol katasztrófális volt, ahogy elhagytuk Bastiát, de a látvány megérte: Cap Corse valóban az egyik legszebb része a szigetnek, a mini-kontinens „mutatóujja” kihagyhatatlan rész. Este nyolc körül értünk vissza a kikötőbe, ahol egy francia ZZR1400 tulajjal futottunk össze. Elmesélte, hogy az ő gépe Belgiumból származik, hisz’ otthon csak száz lóerővel, és felére visszafojtott nyomatékkal vehette volna meg a 203 lóerős motort.

No, ennyit a híresen szigorú és működő francia szabályzásról.

Este tíz. A komp sehol. A fáradtságtól bágyadtan és egyszerre feszülten álltunk, majd ültünk, végül pedig feküdtünk az aszfalton, mellettünk egy 916-os Ducati, amin vagy öt folyóméter, csőből hegesztett csomagtartó pihent, rajta sátorral, hálózsákkal, csomagokkal. Nesze túramotor.

Végül erős késéssel, fél egy körül érkezett a hajó, és mi már felkészülten előreküldtük a lányokat: foglaljanak padot, különben a tízfokos hidegben a fedélzeten fogunk aludni. A csel bevált, elsőként gurultunk fel, a lányok már szaladtak is a hatodik szintre, és dobálták a kabátokat, dobozokat a padokra.

Ahogy a fal mellé sakkoztam a motort, már mentem is utánuk, de úgy tűnt, hogy van még mit tanulnom: a ducatis kolléga a padon fekve, levetkőzve és betakarózva aludt (!) mire felértem – mindezt a hajó kikötése után kb. négy perccel.

10.nap: Bastia – Pisa – Garda-tó: 455km

„Fél nyolcig el kell hagyni a hajót.” Az király, de ehhez mi a bánatnak kell felébreszteni a hangosbemondóval hajnali ötkor?! Négy órát aludtunk, s bár az óriási dízel zakatolása és a viharos tengeren imbolygó hajó bölcsőként ringatott el, egyértelműen kevés volt ez a pár óra, hogy kipihenjük magunkat.

Egy erős kávé mellett a koszos és kiábrándítóan „európai” kikötőben ébredeztünk. – Itt minden olyan egyszerű, megszokott, olyan „nem-korzikai” – mormogtam, és magyarázat nélkül is értették a többiek, hogy mire gondolok. Legszívesebben megfordultam volna a motorral, és az első komppal visszamentem volna az Olaszországra kicsit sem emlékeztető szigetre. De nincs mese, haladnunk kellett, várt minket Pisa és a jól megszokott szállás Sirmionéban, a Garda tó partján. Nagy hasznát vettük, hogy két napja elmentettük a ferde torony címét a navigációban, hisz’ így is tettünk egy rövid kitérőt, mire a sok behajtani- és megállni tilos tábla között találtunk kb. hatmotornyi helyet.

Kell –e mondanom, hogy mindenkinek be kellett állítani azt a bizonyos képet, ahogy megpróbálja tartani a soha el nem dőlőt, egyedül Andinak jutott eszébe, hogy a fotó idejére „lökjön egyet” ez építményen, kilógva ezzel a megszokott sorból. Reggel kilenc körül indultunk tovább, mivel az ebédünket már a Garda-tó partján, Sirmionéban szerettük volna eltölteni. Még egy tankolás, majd felhajtottunk az autópályára, és nagyjából három órával később már az utolsó kapunál fizettük ki a fájdalmasan kemény 24 eurós útdíjat.

Vagyis fizettük volna, ugyanis valamiért az utolsó motornál – mely pont a miénk volt -, a kártyát ugyan nem fogadta el a gép, de az igazoló cetlit kiadta és a sorompót felnyitva jó utat kívánt.

Király, fizettünk már épp eleget az idevezető úton.

Sirmionéban a megszokott kedvességgel fogadtak bennünket a recepción, majd az előzőleg kinyomtatott foglalásunkat kézhez véve hosszas fejvakarásba fogtak. Az angolul kevésbé tudók is azonnal lereagálták, hogy ez a fajta testbeszéd és az „eemmmmm… it’s OK… emmm, just a minute” nem jelent semmi jót egy szállásadónál.

Végül negyedórás fejvakarás és well, well ismételgetés után kinyögték, hogy a kilenc ember három különböző méretű és felszereltségű házban lesz elhelyezve, cserében nem számolnak fel végtakarítást és plusz díjat sem a nagyobb apartmanokért.

Mikor nagy nehezen megkaptuk a kulcsokat, a recepciós hölgy a falon lévő feliratra mutatott: „délután háromig csendes pihenő, semmilyen robbanómotoros járművet nem használhatnak ilyenkor a kemping területén”. A mi házunk egy kb. tízfokos emelkedő tetején, a kaputól vagy háromszáz méterre volt. Köszi… Végül kitartó alku után alapjáraton történő gurulásban kiegyeztünk, így nem kellett felszenvedni a hárommázsás motort a meredélyen.

Étkezés, fürdés, napozás majd ezek sokszoros ismétlése, délután városnézés, este pedig a nagy elhatározás, hogy másnap bejárjuk a tó nyugati partját és a déli csücskében lévő Gardalandot is.

11.nap. Sirmione-Gardaland-Sirmione: 34 kilométer

Délelőtt tíz óra. Az eső kitartóan verte az apró házikó tetejét, mi pedig kiélveztük a kényelmes ágyakat és a koromsötét szobákat – bepótoltuk az elmúlt hét kimaradt alvásait.

Reggeli után elindultunk felfedezni az óvárost és a várat, egy istenien finom pisztácia fagyival visszatértünk a szállásra, kettőkor pedig már a Gardaland felé motoroztunk a szemerkélő esőben.

A délutáni jegy „csak” 34 euró volt kettőnknek, ám nagyot téved az, aki azt gondolja, hogy fél nap bejárhatja a kalandparkot: a sokszor húszperces sorbanállások alaposan tizedelték az időnket, így végül hat játékra jutottunk fel, igaz, ezek mindegyike óriási élmény volt.

A visszaúton már a nap is kisütött, így megcsodáltuk Peschiera különleges belvárosát, ahol a kávézók terasza előtt nem sportautók és motorok, hanem hajók és jet-ski-k álltak… Este vacsora a kedvenc éttermünkben: jóleső érzés, hogy a korzikai árak után itt húsz euróból kényelmesen kijött kettőnk választása, a diós, négysajtos tészta, és a tenger gyümölcsei tál. Este pakolás, búcsú a szállásadóktól, reggel hatkor start.

12.nap. Sirmione – Dobiacco - Körmend – Dunaújváros: 936km

A csapat egyik fele a rövidebb és gyorsabb utat választotta, így ők Verona – Maribor – Siófok útvonalon hazasiettek, délután négy körül már a garázsban leparkolva a motorokat.

Mi a jól ismert környéken, Trento – Bolzano – Dobiacco felé haladtunk – ez a gyönyörű táj újra és újra lenyűgöz minket.

Reggeli az autópálya mellett, majd kiadós szerpentinezés után – ha nem lett volna elég az elmúlt két hétben :) – Lienz –ben a járdán (!) álltunk meg ebédelni, a rögtönzött sütödében készült friss grillcsirke illatának nem tudtunk ellenállni.

Az Iselsberg táblánál még tétován lelassítottam, hiszen jól emlékeztem rá, hogy a Grossglockner innen alig húsz percre található… Ránéztem az órára: délután kettő. Innen még közel hétszáz kilométer hazáig, amiből háromszáz autópálya, a többi falvakon, városokon keresztül vezet.

Bármennyire is csábított a motoros látványút, tovább kellett indulnunk, végül jó tempóban, egy-egy egészen rövid zápor mellett este nyolc körül estünk le a motorról a ház előtt, közel 950 kilométer után.

Itt a vége. A garázsban tanácstalanul és végtelenül fáradtan állok a vas mellett, de motorról SEMMIT nem veszek le, erőm sem lenne hozzá. Egyedül a fényképezőt és a kamerát dobjuk a hátunkra, illetve a Cargeséből származó tobozokat és vaddisznó kolbászt gyűrjük a motoros kabát zsebébe.

A garázsajtón kilépve a szemben lévő panelházakat értelmezni sem tudjuk, ahogy a Vasmű-koszt és a csatornák szagát sem, egyszerűen nem hisszük, hogy ez a valóság. Otthon a macskák szinte meg sem ismernek – nem csak a borosta miatt -, és este a számítógép érintése is idegenül hat az elmúlt két hét után. Gyorsan feltöltöm a GoPro-val készült videókat, és elnyúlok a kádban. Ahogy a napsütést és a kanyarokat látom, önkéntelenül elhiszem, hogy még mindig ott vagyok… Korzika varázslatos.

Hasznos tanácsok

Korzikára érdemes minimum nyolc, de inkább 10-12 napot szánni, ha alaposan be akarjuk járni a szigetet. A hosszabb idő azért is javasolt, mert az oda- és visszajutás költséges, ám a szigeten a szállás rendkívül olcsó (10-15EUR/éj), így arányaiban nem jelent nagy költséget 4-5 nappal hosszabbítani a túrát. Érdemes pár alapvető francia szót megtanulni: jó néven veszik, ha így kezdjük el a mondandónkat, utána már kézzel-lábbal is boldogulunk, szívesen segítenek. Az éttermek nem olcsók a szigeten, két főre minimum 30-40 eurót számoljunk étkezésenként. A boltok kínálata gazdag, és az árak sem sokban térnek el a nyugati országokban megszokottaktól, így sokat spórolhatunk, ha magunk főzünk helyi alapanyagokból. Rendőri jelenléttel alig találkoztunk, ennek ellenére nem árt az óvatosság: nyolc nap alatt három motorbalesetnek voltunk szemtanúi a szállásunk száz kilométeres körzetében; könnyen bajba kerülhetünk az ismeretlen terepen. Az utak egyébként jól karbantartottak, a főutak szokatlanul jó minőségűek, a benzin jelenleg ára 1,7 EUR körül mozog. A tengerpartot kedvelőknek a keleti oldal ajánlott, de motorozni a középső és a nyugati parton lehet igazán, ahol végtelen szerpentinek várják a motorosokat.

Költségek (2fő/motor):

Fogyasztás: 6.3 literes átlag, 3 905 km távolságra: 96 000 Ft

Útdíj: 25 000 Ft

Kompjegy: 43 000 Ft oda-vissza, 2 fő részére

Szállás: 84 000 Ft (11 éjszaka, két főre)

Étkezés: 116 000 Ft (2 főre)

Belépők, jegyek, ajándékok: 32 000 Ft (2 főre)

Összesen: 396 000 Ft (1 motor, 2 fő)