Az úton Ljubjanáig egy bazi nagy vihar kergetette a segédmotoros brigádot, jött utánunk, mi mentünk előtte - nem volt egy átlagos etap. Egy nagymotorral valószínűleg egyszerűbb lett volna "meglépni" előle, ám az ötvenesek teligázon is csak poroszkálnak, ezért hátra-hátralesve húztuk neki, nézve, vajon mikor fogy el az előnyünk. Végül éppen hogy be tudtunk húzódni egy bankszerűség előcsarnokába a motorokkal együtt – kapóra jött a rögtönzött garázs.

motorostura
Áznak, fáznak a vasak, de mi már melegben, biztonságban pihenünk

A nem tervezett kb. másfél órás kényszerpihenő után Ljubjanából tovább indultunk Stranice irányába és egy általunk már ismert panzióban szálltunk meg. A 19 főre csak 12 férőhely volt, de ez nem fogott ki rajtunk: a többiekkel a parkolóban a buszok mellett sátorban aludtunk, ami teljesen jó volt, hiszen a tulaj megengedte hogy bemenjünk tusolni, egyszóval feltaláltuk magunkat. Minden teljesen korrekt volt, öregségemre megtapasztaltam már a hajnali fagyoskodásokat, logikusnak tűnt, hogy az Alpokban, esős időben reggelre valószínűleg hideg lesz, így az egyik matracomra feküdtem, a másikkal - ami ugye kilyukadt -, betakaróztam. Lám, mit sem ért, reggelre ugyanis olyan melegem lett, hogy teljesen leizzadtam, abban a vacogtató hidegben. Természetesen bemehettünk zuhanyozni, ezért nem fáztam meg - nagyon rendes volt a tulajtól, így biztos, hogy ide még visszatérünk!

Hajnalban arra keltem a sátorban – a saját verejtékem mellett -, hogy éppen motorszerelés megy, ezután gyors zuhanyzás a tucatnyi embernek, reggeli, majd az ígéretek, hogy hamarosan úrrá leszünk a gondokon, és továbbindulunk. Így is lett, a határon átérve tankoltunk, itt kitomboltuk magunkat, gyorsulgattunk a borongós időben, nagyon jó hangulatunk volt, hogy újra a szeretett szülőföldünkön koptatjuk a gumijainkat!

Ezután szépen lassan elcsurdogáltunk, ki-ki maga útján, búcsúzkodás, sütizés, és egyre kevesebben, de végül visszaértünk Pannonhalmára, a kiindulási pontra. Mivel az egyik, még a túra elején lerobbant motor pesti volt, így a vason kívül egy pesti társunk is Pannonhalmára jött, (aki törött dugattyúval is gond nélkül elóvatoskodott eddig!), majd másnap három motorral utaztunk tovább - jómagam, a végleg megállt Piaggio és a törött dugattyús, nem éppen üzembiztos Aprilia a kísérő kocsiban.

motorostura
Kupaktanács, gyorsszerviz, és tűz tovább - a kisebb-nagyobb műszaki hibák sem állhatták utunkat!

Pest felé álmosak lettünk, megálltunk kávézni, bár utólag ezt is inkább kihagytuk volna… Bementünk egy kávézóba valahol Tatabánya környékén, kértünk két duplát, mire kihoztak nekünk két olyan adag kávét, ami egy otthoni kávéspohár felét se tenné ki. A gyűszűnyi adag nedűtől aligha tértünk magunkhoz, de a kedves vendéglátók gondoskodtak arról, hogy ne maradjunk álmosak: ha jól emlékszem jattal ezerötszáz forintba került a két fél adag lötty, s lám, végül elérte a célját a fekete, hiszen egyből felpörögtünk. Furcsa, hogy egész úton, beleértve a felkapott turistacélpontokat sem volt ilyen drágaság - lehet, hogy érdemes lenne tanulni egy-két honi krimónak is a többi, valóban vendégszerető pultostól?

motorostura
Felejthetetlen, lenyűgöző - nem kérdés, hogy újra visszatérünk! Nagy-nagy köszönet - a csapat nevében is - az élményekért és a szervezésért Lukácsi Istvánnak!

Lepakoltuk az alig-alig életképes motorokat, majd az enyémet is, de ez csak a többieknek jelentett célállomást, jómagam csak most vágtam neki az újabb maratoni távnak. Érzékeny búcsú, s irány haza.

Pestről a 3-ason indultam el, de mivel nem így terveztem a dolgot, csak félig jöttek össze a hazaútra szánt terveim. Konkrétan Pannonhaláról akartam startolni, mert lett volna egy találkozóm Tatabányán, elmentem volna Tinnyére, az Üvegtigrishez, majd Budapesten át a 3-as és 24-es úton a Kékes és mátraderecskei nyaralónk érintésével, onnan a 24-es út szerpentinjein Egeren át a 33-ason haza Debrecenbe.

Tekintve, hogy Győrből 11.30-kor indultunk el a kocsival, az egész tervem csődbe ment, amiért most is eléggé rágom magamat. Pestről kb. fél 3-kor start, a 3-as úton hatvanig mentem, ahol a GPS lemerülése miatt le kellett mondanom a Mátráról, és kénytelen voltam egyenesen haza indulni, a 32-es úton Szolnok felé, mivel a hegyen átvezető utakat nem ismertem még. Szolnokon egy kis bolyongás, segítségkérés, útmutatás, és a 4-esen egyenesen hazáig. Ami vicces, hogy otthon, a hátizsákomban megtaláltam a navigáció pót aksiját, ami teli volt töltve…

A méreg és a kitartás is hajtott, így Hatvanban tankoltam teli a gépet, onnan gyakorlatilag le sem szálltam a motorról, csak amikor kifogytam Kaba előtt a négyesen, de a nálam lévő tartalék benzinnel kihúztam hazáig, így a kb. 270 km-ből az utolsó 180-at (!) boxkiállás nélkül nyomtam le. A csattanó – szó szerint - az volt, mikor megérkeztem, a kapuban fordultam be az udvarra, és egy csattanással el is szakadt a kuplungbowdenem, pont az utolsó métereken.

A nyarat összegezve jó műszaki állapotában indultam neki, de mire végleg hazaértem, az apró motor igencsak nyúzva volt, az első gumim teljesen lekopott, illetve a több mint húsz százalékos (!) emelkedők a kihajtásomat is megtépázták, tény hogy ezek a motorok nem erre lettek kitalálva. De ez pont így szép és jó…

Kemény volt a 2013-as szezon. Június végén megjártam a magyar tengert, ami 1300 km-es távot takart, a Szlovén tengerpartot, amely az Alpokon át vezetett – ez is több mint kétezer kilométer -, ezen felül a kisebb útjaim (Mezőkövesd, Egyek, Nagyvárad stb.) összesen több mint 1200 km-t ölelnek fel ismét, hogy a hétköznapi mászkálásokat meg se említsem. Ha azt vesszük, két hónap alatt ötezer kilométer környékén hajtottam a kis 50 köbcentis vasat, és nem kérdés: újra megtenném!

Egy alapos felújítás után jövőre ismét nekivágok, jöjjön hát, akinek lenne kedve egy ilyen volumenű őrültséget végigcsinálni 50 köbcentivel, ismét nagy távokat felölelve, motorgyilkos szerpentineket és végeláthatatlan országutakat magunk mögé utasítva, csak hogy elmondhassuk: újra megcsináltuk!