A katolikusok templomba mennek, a motorosok az utat róják. Az ivás és a munka művészete tulajdonképpen a lapok teleírása, illetve az érzékek élesre csiszolása közötti tánc. Hemingway erről azt mondta:
„Írj részegen, szerkessz józanul!” Ennek alapja, hogy legyenek egyáltalán józan pillanataid, és ez a motorral utazás iránti elkötelezettség felfal minden munkán kívüli józanságot - áll a Best Bar in America című filmben.
Ha lesz háború, lesz terv is
Az első részben keresztülvágtam a Balkánon, megérkeztem Törökországba és megcsodáltam Edirne fantasztikus mecsetét, a Selimiye dzsámit. Csavarogtam Isztambulban, majd átkeltem Ázsiába. Itt rabul ejtett a csodaszép és emlékezetes Bursa, de muszáj volt tovább indulnom a csábító célpont, Trója felé.
A másodikban végigjártam Odüsszeusz útját, elcsábított Foca sziréneinek éneke, láttam Tróját, Assost, Pergamont, Erythreát, Ephesoszt, Prienét, Didymét és Milétoszt. Ezt követően keletnek fordultam, Anatólia belsejében megnéztem Pamukkalét és ezután újra délre, a tengert megcélozva ültem motorra.
Elérkeztünk hát a harmadik részhez, s ekkorra már kialakítottam egy új napirendet, mintegy a melegre reagálás stratégiájaként. Az esti meditatív sörözések és vízipipázások ellenére korán kelek és fél hat körül már úton vagyok. Ilyenkor, mivel keleten járok, már felkelt a nap és kellemesen süt, de még csodás 25 fok körüli hűvös idő van. Néha már délután kettőre letudom az aznapi távot, így keveset motorozom a 40-45 fok feletti, és ami annál is kellemetlenebb, igen párás időben. Ezzel sok erőt megspórolok, és a városnézéseket is estére halasztom, a kettő között pedig igyekszem erőt gyűjteni. Íme, feltaláltam a sziesztát. Végül is még minden reggel szemben kel a nap, jelezve számomra, hogy továbbra is kelet felé haladok, s még félúton sem járok. Majd, ha már a tükörben nem a lenyugvó, hanem a felkelő, vörös tűzgolyót pillantom meg, akkor gondolhatok az otthoniakra. Addig viszont spórolnom kell az erőmmel.
Törökország Fethiye és Antalya közötti területe az egykori Likia, s ennek jelentős városa volt az előbbi helyén álló Telmesszosz. Az útvonal arról híres, hogy mindenütt i.e. V-IV. századi, meredek sziklafalakba süllyesztett királysírokat láthatunk. Egyik legszebb és leglátványosabb Nagy Sándor hadvezérének végső nyughelye, az Amintasz-síremlék.
Erről a félszigetről önmagában lehetne írni egy könyvet, annyi látnivaló található a mesés tájba rejtve. Görögkori városok romjai (Leton, Xanthos, Patara, Antiphellus, Limyra stb.), régi mecsetek, tumuluszok, cseppkőbarlangok, karavánszerájok, kilátók egész sora vár rám, miközben szinte mindvégig Törökország legszebb Földközi-tengeri partvidékén haladok. Egyetlen felhő sincs az égen, vakítóan tűz a nap az üres, helyenként mélyen megolvadt országútra, és alattam lent a türkizkék mélység. Az ókori likiai város, Myra püspöke volt Szent Miklós, akihez a Mikulás-legenda fűződik – történelmi tény tehát, hogy nem Rovaniemiben kell keresnünk őt...
Sajnos ezen a szakaszon végül annyira kikészülök a nagy melegtől és legalább 90 százalékos páratartalomtól, hogy feladom a nézelődést. Motorozom gyorsan, nagyon gyorsan, de semmi nem segít, a dzseki ujján felkúszó levegő is éget már. Megállok egy benzinkúton, betérek az étterembe és ülök átszellemülten a ventilátor előtt. Odakint a Yamahám úgy fest, mintha az Atacama sivatagból érkeztem volna.
Eszem valamit, legurítok két üveg vizet, és azon gondolkozom, hogy nem akarok kimenni innen. Úgy egy órás vívódás után erőt veszek magamon, beöltözöm és elindulok. Mire kifordulok a kútról már rosszul vagyok. Elmebeteg tempóban falom a parti szerpentin íveit, és bemenekülök egy kis panzió légkondicionált szobájába Antalyában. Este, ahogy hőmérséklet már éppen csak karcolja a harminc fokot, teszek egy nagy kört az egyébként gyönyörű városban. A régi épületek, a csonka minaret, a Hadrianusz-kapu és a régi kikötő mind elbűvölő az esti megvilágításban nemesedő patinával. Egy jó halvacsorát követően könnyű fehér borokkal kísért beszélgetést folytatok a tulajjal Magyarországról és persze Anatóliáról. Meleg van, ők is szenvednek a magas páratartalomtól, de szeretik, mert az otthonuk, a hazájuk - így van ez rendben.
Azután visszamegyek a szállásra, és leülök sörözni a recepciós sráccal. Annyira egyszerű lélek, mint az egykarú emelő. Motort szeretne és a Yamaha YZF-R6 tetszik neki. Kérdem miért? Mert szerinte azzal lehetne a legjobban csajozni. És mire használná? Hát csajozásra. Voltaképpen nem is a motorozás a lényeg, nem is tud. Elmeséli, hogy a motorok többsége legfeljebb 125 köbcentis errefelé, az országban érvényes rendkívül magas adók miatt. Rövid számolgatást követően tényleg legalább másfélszeresére jönnek ki az árak, mint odahaza. Mesél a helyi csajokról, a főnökéről, valamint a tulajdonosról, aki rendőr. Van egy valóságtól erősen elrugaszkodott nihilista hozzáállása mindenhez. Elégedett az életével, mert van szállása, kajája itt, és álmodozhat egy R6-ról. Minden ruhámat kimossa és megszárítja éjjel, az ágyneműk helyett, így számomra - harmadnap reggelre - csak a csomagolás marad. Tesekkür ederim – Köszönöm szépen, tényleg szívből megszerettem ezt az embert minden hibájával, esendőségével. Ez a Szúfizmus. Ilyen körülmények között nyitottabb vagyok, otthon hamar legyintenék, odébbállnék, de az helytelen, ez pedig jó. Lám, erre is tanít az út.
Termesszosz – a világ tetején
Kedves Olvasó! Engedd meg, hogy jómagam, az ókor szerelmese az utolsó két, számomra annyira kedves hellenisztikus várost is bemutassam. Ígérem nem fog fájni, sőt szeretni fogod, és feltétlenül látni akarod majd. Hidd el, töredékét írom le a látottaknak, olvasottaknak, a tapasztaltaknak. Végül is ez nem egy regény, de nagyon szeretném, ha tudnád, milyen is erre felé úton lenni a térben és időben.
Kezdésként Antalyából kiindulva egy csillagtúrát terveztem. Észak-nyugatra zarándokolva megnézem Termesszoszt, délre pedig Pergét, Aspendost és Sidét. Ebből kettő maga a csoda. Termesszosz az Anatólia területén feltárt ókori emlékek közül talán a legsértetlenebbül helyén maradt romváros. Csaknem 1700 méter magasan fekszik a Gülü Dag (Rózsák hegye) oldalain, több csúcson és a közöttük húzódó völgyekben, elképesztően hatalmas területen. A magasságból adódóan itt kellemesen hűvös van, de elővigyázatosságból ez alkalommal is korán kezdem a túrát - nyitáskor elsőként indulok útnak a kövek között. A törökök nagyon figyelmesek: a romvárosok belépőjéhez mindenhol nedves törlőkendőt adnak, akár a jobb repülőjáratokon. Mi tagadás, szükség is van rá az izzasztó séták során.
A magukat szolimosziaknak nevező nép egy soha be nem vett, soha le nem rombolt, tökéletes világot épített ide a hegyek közé, talán csak Machu Picchu hasonlítható hozzá. Létezésükről még Homérosz is említést tett az Iliász soraiban. Az ötödik századtól elnéptelenedett várost lakói magára hagyták, a parlagon heverő épületeket pedig a sorozatos földrengések tették tönkre. A város alsó végén a kisebbik nekropoliszt (temetkezőhelyet) érem el, majd a szarkofágok között meglátom a Hadrianus-szentélyt.
Valósággal kettéhasadt a 4200 férőhelyes színház, a várfalakat követve a mélybe süllyedt, ahogy megnyílt a föld alatta. Városháza, Zeusz- és Artemisz-templom, gümnaszionok, ciszterna - az impozáns sor végén elérem az előkelők nekropoliszát. Hatalmas szarkofágok törött maradványai emlékeztetnek a barbár sírrablók portyázására, sajnos az utóbbi évszázadokban sanyarú sors jutott a szebb napokat is megélt helynek. Olyan elérhetetlen helyen fekszik, hogy csak későn találtak rá, s szinte elképzelhetetlen, hogyan juttatták a sziklaperemek szélére, 1600 méteres magasságba ezeket a több tonnás szarkofágokat. Egyik-másik légiesen egyensúlyoz a magasban, s ennek nyomán itt minden úgy néz ki, mintha dühödt óriások találomra dobálták volna össze a gigászi kőtömböket.
A hegy tetején, a temető felett egy építmény áll. Arra tartok a meredélyen, amikor kiabálásra, biztatásra leszek figyelmes. Felérek a csúcsra - az itt féléves tűzfigyelő szolgálatot teljesítő török nagyon hálás a látogatásomért, és teával fogad.
Egyedül él itt a világ tetején és az erdőtüzek figyelése a feladata, arról a pontról, ahonnan már az ókorban is ezt a szolgálatot látták el. Helikopterrel hoznak számára vizet, élelmet, és félévente váltja a társa. Hát nem csodálom, hogy örül egy emberi arcnak és sürgölődik körülöttem. Vízzel kínál, azután sietve elém tárja teaválasztékát és beszélgetni próbálunk, míg elkészül a főzet. Sokat mosolyog és időnként nagyokat kurjant. Az Isten áldja meg, milyen drága ember.
A katarzis
Lemegyek a hegyről és motorra ülök. Irány Aspendos - vár a világ legkifogástalanabb állapotban fennmaradt antik színháza.
Szerkezete, felépítése lenyűgöző, csakúgy, mint kiváló akusztikája. Itt mai napig húszezer néző előtt játszanak telt házas előadásokat. Így él rendeltetésében tovább építtetői (Crispinus Arruntianus és Auspicatus Titinianus), illetve tervezője (Zenon mester) legnagyobb megelégedésére ez a lélegzetelállító remekmű.
Bárcsak minden görög épület ilyen épségben fennmaradt volna. Eredeti állapotát idéző méretei ráébresztenek, hogy milyen más arányokban gondolkodott annak a másik kornak az embere. Milyen nagyvonalú tökéletességgel emelt szentélyt mindannak, ami fontos volt számára, ez esetben a drámának. Építészmérnöki tökéletesség a stílus és a forma, valamint a príma akusztika. A részletgazdag, aprólékos kidolgozás, az arányok és harmóniák legmagasabb fokú kivitelezése és a funkción túlmutató szépség, valamint stílus hatalmas emberi erényekről tanúskodnak: az alázatról és türelemről. Mi egy olyan korban élünk, amikor minden úgy néz ki, mintha az volna, és közben semmi nem az, s főként semmi nem tartós. Tárgyaink múlandók fizikai mivoltukban, de sajnos a tudatunkban és nagyon is megkérdőjelezhető értékrendszerünkben egyaránt. Egy korban ahol a csoda talán már három napig sem tart és annyi minden öncélú. Hogyan is tudná korunk embere elképzelni, hogy évszázadokon át építettek valamit a köznek, majd évezredeken át vigyáztak rá, s csodálattal használták? Igaz, ezt éppen csak 19 évig építették. Muszáj a kortársakat idéznem, ugyanis pont ide illik:
„Én abban a korban élek, amikor csak a test számít, nem a lélek..." (Tankcsapda)
Látható, hogy az ókori színházak általában ráépültek a mögöttük elhelyezkedő dombra, ami természetes alapot képezett a nézőtér számára, bár alépítményt is alkalmaztak sok esetben - mint itt is -, a stabilitás növelésére. A nézőtér patkó alakú, középmagasságban közlekedőút választja ketté. A felső, fedett galéria körbefutó árkádsora teljes épségben áll. A színpadi építmény a világon egyedülálló módon sértetlenül fennmaradt. A háttér függőleges fala megérdemelne egy tanulmányt, lábazatai, párkányai, frízei gyönyörűek. Köszönhető mindez a szeldzsuk törököknek - akikről, ígérem, mesélek még Konyánál járva - nos ők ezt karavánszeráj céljára használták, ezért rendszeresen karbantartották. Elképzelhető, hogy milyen könnyen védhető természetes erődként szolgálhatott a középkorban. Alaposabban szemügyre véve érthető, hogy a magas hegyekre épített színházak színpadi építményei és árkádsorai miért voltak annyira sérülékenyek földrengésekkor, s az is, hogy a leomló részek miként pusztították el sok esetben a nézőtér padsorait is.
Az, hogy itt sepsiszentgyörgyi székelyekkel találkozom és ízes beszélgetést folytatunk, csak hab a tortán. Rég nem beszéltem magyarul senkivel, pláné nem ilyen jót. Adjonisten, és indulok vissza Antalyába, ahol második éjszakámat töltöm. Holnap végleg elhagyom a földközi tenger partvidékét, ami jó is, rossz is. Legszívesebbén lemennék a szír határig, de állítólag ez már veszélyes, ugyanakkor elegem van ebből a hőmérsékletből és magas páratartalomból. Sebaj, visszajövök egyszer, úgy május végén. Akkor tartják ugyanis az Antalyai Fesztivált - szerintem gyönyörű lehet egy operát megnézni ebben a környezetben, ilyen kulisszák között.
Bár a látnivalók nagy része mögöttem van, a törökországi útszakasznak mindössze a harmadát tettem meg, elkanyarodok hát Odüsszeusz útjától, és elindulok Anatólia belsejébe, ahol újabb, eddig nem is remélt kalandok várnak rám. A jó, tempós hegyi út egyetlen hatalmas száguldás Konyáig. Tankolni is csak Formula-1-es stílusban állok meg: bedöngetek a kútra, az árnyékos állást választom, felemelem a tanktáskát, teletölti a kutas, míg visszaadja a váltópénzt zárom a tanksapkát és széles kiflit rajzolva az aszfaltra driftelek újra az úton. Van egy sisakkamerás felvételem, azon megnéztem: 2 perc 55 másodperc alatt tankolás, fizetés, térképnézés, egyszóval haladok rendesen.
A következő részben kerengő dervisek várnak rám a szeldzsuk török birodalom egykori fővárosában, Konyában. Részletesen mesélek a Ramadán jelentőségéről és komoly következményeiről egy ilyen hosszú út során, s nem mellesleg megérkezem a karavánszerájok és föld alatti városok mesébe illő világába... Izgalmas lesz, tartsatok velem akkor is!