Egy férfi golfozik, de játék közben eltéved a hatalmas füves pályán. Egyszerre megpillant egy nőt, aki viszonylag közel játszik hozzá. Odamegy hozzá és megkérdezi nem tudja-e véletlen hogy melyik lyuknál kellene lennie.
– Én most a 10-es lyuknál vagyok, öné a 9-es lyuk. Egy lyukkal hátrébb jár ugyanis.
A férfi megköszöni a segítséget és folytatja a játékot. Kicsit később szórakozottságában ismét eltéved, de szerencsére újra megpillantja a hölgyet akivel korábban beszélt. Elnézést kér, elmondja hogy ismét eltéved valahogyan. A nő újra kisegíti:
– Látja, én a 15-ös lyuknál játszom, az öné akkor a 14-es lesz. Egy lyukkal hátrébb van most is.
A fickó újra visszatalál a nő segítségével. Miután lejátssza az összes lyukat, bemegy a golfpálya bárjába és iszogatni kezd. Mikor megpillantja a segítőkész hölgyet, nyomban mellé telepedik. Ahogy beszélgetnek a munkára terelődik a szó:
– Bocsásson meg hölgyem, mi az Ön foglalkozása?
A nő szabadkozik, hogy nem akarja elmondani, de végül a férfi ráveszi hogy bökje ki:
– Tudja, tampont árulok.
A férfi hatalmas nevetésben tör ki, alig bírja kinyögni:
– Nem fogja elhinni, én meg toalett papírt! Még mindig egy lyukkal hátrébb!
Pedig ezzel az ötleteddel milliókat kereshetnél, mindössze felállítasz a kertben egy budit amibe alul belebújsz és a tanulni vágyóknak némi készpénz ellenében bármilyen tankönyvet vagy akármit feltolsz, nem tudom, hogy egy ilyen vállalkozáshoz milyen papír kellhet, de wc papírod biztos van.
ELSŐ RÉSZ.
I.
- Nos, herczeg, Genua és Lucca immár nem egyebek, mint a Bonaparte-család jószágai. Nem, előre is figyelmeztetem, ha nem azzal a hírrel jön, hogy háborúnk lesz, ha még mindig megengedi magának azt, hogy ennek az antikrisztusnak (igazán már magam is kezdem hinni, hogy csakugyan az), minden alávalóságát és rémtetteit védelmezze, - többé nem ismerem önt, és ön nekem többé nem hűséges rabom, mint a hogy' mondani szokta. No, de azért Isten hozta, Isten hozta. Látom, hogy szinte megijedt tőlem, foglaljon helyet és beszéljen.
Így szólott az 1805. év júliusában Scherer Pavlovna Anna, Fedorovna Mária császárnő ösmert udvarhölgye és bizalmasa, a mint az előkelő és tekintélyes Vaszilij herczeget, a ki elsőnek érkezett az estélyre, üdvözölte. Pavlovna Anna pár nap óta köhögött, vagy mint ő mondotta, - grippeje volt (a grippe még új szó volt akkor, a melyet csak kevesen használtak). A délelőtt folyamán egy inas által szétküldött meghívók, minden megkülönböztetés nélkül, mind így szóltak:
"Ha önnek, gróf (vagy herczeg), nem akad okosabb dolga, s ha nem ijeszti meg nagyon is az a kilátás, hogy egy szegény betegnél töltse az estét, úgy nagyon fogok örülni, ha ma este hét és kilencz óra közt magamnál láthatom. Scherer Anna."
- Oh! Milyen kegyetlen megrohanás, - felelt széles ábrázatának derült kifejezésével a belépő herczeg, a ki hímzett és érdemkeresztekkel díszített udvari egyenruhát és harisnyába bujtatott lábain félczipőt viselt, s a kit ez a fogadtatás legkevésbbé sem hozott zavarba.
A herczeg azon a mesterkélt franczia nyelven beszélt, a melyen nagyapáink nemcsak beszéltek, hanem gondolkoztak is, és még hozzá azzal a halk és vállveregető hanghordozással, a melylyel az előkelő világ és az udvar körében megvénült, tekintélyes emberek szoktak beszélni. Odament Pavlovna Annához, illatszerekkel behintett fényes és kopasz fejét odadugván az orra alá, kezet csókolt neki és nyugodtan leült a pamlagra.
- Mindenekelőtt mondja meg, hogy' szolgál az egészsége? Nyugtassa meg barátját, - szólalt meg a nélkül, hogy a hangját megváltoztatta volna és olyan modorban, a melyben a köteles udvariasság és részvét mögül nyiltan kikandikált az egykedvűség, sőt a gúny is.
- Hogy' lehessen az ember egészséges, mikor a lelke szenved? Lehetséges-e mostanság nyugodtnak lenni, ha csak egy mákszemnyi érzés van is az emberben? - szólott Pavlovna Anna. - Remélem, egész este nálam marad?
- És az angol nagykövet ünnepe? Ma szerda van. Legalább meg kell mutatnom magamat ott is, - felelt a herczeg. - Eljön értem a leányom és elvisz magával.
- Azt hittem, hogy a mai ünnepet elhalasztották. Igazán mondom, ezek az örökös ünnepélyek és tűzijátékok kezdenek már kiállhatatlanok lenni.
- Ha tudták volna, hogy ön úgy akarja, bizonyára elhalasztották volna, - szólott a herczeg, a ki, mint a felhúzott óra, immár puszta megszokásból csupa olyat mondott, a mit nem is akart, hogy elhigyjenek neki.
- Jaj! Ne kínozzon már. Nos, hogy' itélik meg Novoszylczov táviratát? Ön mindent tud.
- Hogy' is mondjam csak? - szólott a herczeg hideg és unatkozó hangon. - Hogy' ítélik meg? Azt mondják, hogy Bonaparte fölégette a hajóit, mi pedig, úgy tetszik, most kezdjük fölégetni a magunkéit.
Vaszilij herczeg mindig lomhán beszélt, mint a hogy' a színész szokta valami ócska darabban a szerepét ledarálni. Scherer Pavlovna Anna, ellenkezőleg, negyven éve ellenére is, tele volt elevenséggel és fölbuzdulással.
A rajongás szinte jellemző sajátságává lett társadalmi állásának, s néha, olyankor is, a mikor nem akart, rajongóvá lett, pusztán csak azért, hogy azoknak az embereknek a várakozását, a kik őt ismerték, kielégítse. Az a tartózkodó mosoly, mely állandóan ott játszadozott Pavlovna Anna arczán, bárha nem illett is fonnyadó arczvonásaihoz, mégis, mint az elkényeztetett gyermekeknél tapasztalható, tanuságot tett róla, hogy állandóan tudatában van annak a kedves fogyatkozásnak, a melytől nem akar, nem tud és nem is tartja szükségesnek megjavulni.
A politikai eseményekről folytatott beszélgetés közepett Pavlovna Anna egyszerre fölpattant.
- Eh, ne beszéljen nekem Ausztriáról! Lehet, hogy nem értek hozzá, de Ausztria soha sem akarta és most sem akarja a háborút. Ausztria elárul bennünket. Oroszországnak egyedül kell Európa megmentőjének lenni. A mi jóltevőnk ismeri az ő magasztos hivatását és hű is marad hozzá. Ime, ez az egyetlen, a miben én hiszek. A mi jó és csodálatos uralkodónkra a világ legnagyszerűbb szerepe vár, s őt, a ki olyan erényes és olyan derék, nem fogja elhagyni az Isten, s így meg is fog tudni felelni annak a hivatásának, hogy a forradalom hydráját, mely ennek a gyilkosnak és gonosztevőnek a személyében most még szörnyűségesebbnek látszik, elpusztítsa. Nekünk egyedül kell ezt a vértanut a vérünkkel megváltani. Ugyan kire másra számíthatnánk, azt kérdem öntől? Anglia, az ő üzleti szellemével nem érti és nem is értheti meg Alexander császár lelkének a fennköltségét. Megtagadta azt, hogy Máltát kiürítse. Minden áron valami hátsó gondolatot keres és akar felfödözni a mi cselekedeteinkben. Mit mondtak az angolok Novoszylczovnak?... Semmit. Nem értették meg, képtelenek voltak megérteni a mi császárunk önmegtagadását, a ki semmit sem akar magamagáért, hanem mindent csak a világ jóvoltáért. És vajjon mit ígértek? Semmit. Még a mit megígértek, azt sem fogják megtartani! Poroszország már kijelentette, hogy Napoleon legyőzhetetlen, s hogy egész Európa sem tehet ellene semmit... És én se Hardenberg, se Haugvitz egyetlen szavában sem hiszek. Poroszországnak ez a hírhedt semlegessége nem egyéb, mint kelepcze. Én egyedül csak az Istenben, és a mi császárunk magasztos hivatásában hiszek. Ő fogja Európát megmenteni!... - Egyszerre elhallgatott és gúnyosan mosolygott a hevességén.
- Én azt hiszem, - szólott a herczeg mosolyogva, - ha a mi kedves Vinczengerodénk helyett önt küldték volna ki, ön egy csapásra megszerezte volna a porosz király hozzájárulását, ön olyan ékesszóló. Nem adna egy csésze teát?
- Tüstént adok. Igaz, - tette hozzá, ismét lecsillapodván, - ma két nagyon érdekes ember lesz nálam: Mortemare vicomte, a ki a Rohan-ok révén rokonságban van a Montmorency-akkal, Francziaország egyik legelőkelőbb családjával. Ez is egy a derék és igazi emigránsok közül. Azután Morieau abbé, hiszen ismeri ezt a mélységes elmét? Az uralkodó is fogadta. Hiszen tudja?
- Áá! Nagyon fogok örülni, - mondotta a herczeg. - Mondja csak, - tette hozzá hanyagul s mintha csak most jutott volna az eszébe, pedig az, a mit kérdezett, látogatásának voltaképpen legfőbb czélja volt; - igaz-e, hogy az özvegy császárné azt kívánja, hogy Funke bárót nevezzék ki Bécsbe, első titkárnak? Ez a báró, a mint hallom, valami teljesen jelentéktelen egyéniség. - Vaszilij herczeg ugyanis ezt az állást, a melyet Fedorovna Mária császárné közvetítésével a báró számára iparkodtak megszerezni, a fiának szánta.
Pavlovna Anna, mintegy annak jeléül, hogy azt, hogy a császárné mit akar, hogy mit szándékozik tenni, sem ő, se más nem tudhatja, szinte egészen behunyta a szemét.
- Funke bárót, - mondotta szomorú és száraz hangon, - a húga ajánlotta az anya-császárnénak. - Mikor Pavlovna Anna a császárné nevet kiejtette, a szomorúsággal vegyes odaadásnak és tiszteletnek mély és őszinte kifejezése ült ki az arczára, a mi mindannyiszor ismétlődött, valahányszor beszédközben fejedelmi pártfogóját említette. Hozzátette, hogy Ő Fensége nagy tiszteletet kegyeskedett mutatni Funke báró iránt, s megint a szomorúság fátyola borúlt a tekintetére.
A herczeg egykedvűen elhallgatott. Pavlovna Anna veleszületett udvari és női ügyességével és tapintatával egyrészről fricskát akart adni a herczegnek azért, hogy egy a császárné által ajánlott egyéniségről így merészkedett nyilatkozni, másrészt pedig meg is akarta őt nyugtatni.
- Igaz ni, a családjáról szólva, - mondotta, - tudja-e, hogy az ön leányától, azóta, hogy a világba jár, az egész társaság el van ragadtatva. Olyan gyönyörűnek találják, mint a napot.
A herczeg tisztelete és elösmerése jeléül meghajtotta magát.
- Sokszor elgondolom, - folytatta Pavlovna Anna, pillanatnyi hallgatás után, s közelebb húzódván a herczeghez, szelíden rámosolygott, ezzel akarván jelezni, hogy a politikai és világi beszélgetéseknek vége, s most a bizalmas természetűek kezdődnek: - sokszor elgondolom, hogy milyen igazságtalanul oszlik meg olykor az élet boldogsága. Miért adott önnek a sors két ilyen pompás (Anatolet, a legfiatalabbat kivéve, a kit nem szeretek, - vetette közbe határozottan, a szemöldökeit fölrántva), ilyen bájos gyermeket? Mikor ön, igazán, a legkevésbbé becsüli meg, s így nem is érdemli meg őket.
Ezzel az elragadtatás mosolyára nyíltak az ajkai.
- Mitévő legyek? Lavater azt mondta volna, hogy hiányzik az arczomról a szülői szeretet vonala, - mondotta a herczeg.
- Hagyjuk a tréfát. Én komolyan akartam önnel beszélni. Tudja, én éppenséggel nem vagyok megelégedve a kisebbik fiával. Köztünk maradjon (az arcza szomorú kifejezést öltött) szóba került a minap Ő Fensége előtt, s mindenki csak sajnálta önt...
A herczeg nem felelt, de Pavlovna Anna néma és jelentőségteljes pillantást vetett rá, és várta a választ. Vaszilij herczeg összeránczolta a homlokát.
- De hát mit gondol, hogy tennem kellene! - szólalt meg végre. - Hiszen tudja, hogy a nevelésük terén megtettem mindent, a mit egy apa csak tehet és mind a ketten rosszul sikerültek. Hyppolit legalább csöndes bolond, de Anatole még hozzá vad is. Ez az egy különbség van köztük, - mondotta, s a szokottnál természetellenesebben és mesterkéltebben mosolygott, miközben az ajkai körül támadt ránczokban különösen élesen kidomborodott valami váratlanul nyers és kellemetlen vonás.
- Miért is születnek az olyan embernek gyermekei, mint ön? Ha nem volna az apjuk, most semmiféle szemrehányást se tehetnék önnek, - szólott Pavlovna Anna, s eltűnődve felemelte a szemeit.
- Én az ön hűséges rabszolgája vagyok, s ön előtt nyiltan bevallhatom: a gyermekeim csak terhei az életemnek. Nem mondhatok mást, mint hogy ez rajtam kereszt. De hát mitévő legyek?... - Elhallgatott s egy kézmozdulattal fejezte ki kegyetlen sorsában való megnyugvását. Pavlovna Anna gondolatokba merült.
- Ön még soha se gondolt arra, hogy eltévelyedett fiát, Anatole-t megházasítsa. Azt szokták mondani, - folytatta, - hogy a vénlányoknak rögeszméje a házasítás. Én ugyan még nem érzem magamban ezt a gyöngeséget, de azért van készletben egy kicsikém, a ki nagyon boldogtalanúl él az apjával, a mi kis rokonunk... Bolkonszkája herczegnő. - Vaszilij herczeg nem felelt, bár a felfogásnak és az ítéletnek, a világfiaknál szokásos gyorsaságával, fejének egyetlen biczczentésével elárulta, hogy megfontolás tárgyává tette ezt a közlést.
- De, tudja-e, hogy ez az Anatole nekem évente 40.000 rúbelembe kerül, - mondotta, szemlátomást nem lévén képes szomorú gondolatmenetét feltartóztatni. Elhallgatott. - Mi lesz öt esztendő múlva, ha ez továbbra is így tart? Ime az apaság előnyei. És aztán gazdag ez az ön herczegnője?
- Az apja nagyon gazdag és fukar. Falun lakik. Tudja, az az ösmert Bolkonszkij herczeg, a ki még a megboldogult császár idejében nyugalomba vonult, s a kit általában csak "porosz király"-nak hívtak. Rendkívül okos ember, de kissé nehézkes, teli furcsaságokkal. Szegény kis herczegnő, nagyon boldogtalan. Van egy bátyja, az, a ki nemrég Meinen Lizát nőül vette, s a ki most Kutuzov segédtisztje. Itt lesz ma ő is.
- Hallgasson ide, kedves Anette, - szólott a herczeg, s egyszerre megfogván Pavlovna Anna kezét, valahogyan elkezdte lefelé szorítani. - Üsse nyélbe ezt a dolgot, s én örökre az ön leghűségesebb rabszolgája maradok, örökre (rapszolgája, mint a hogy az én sztarosztám a jelentéseket aláírja: legásztosabb rapszolgája). Jó családból való és gazdag. Ez minden, a mire nekem szükségem van.
És azokkal a szabad, bizalmas és kecses mozdulatokkal, a melyek őt másoktól megkülönböztették, megfogta, megcsókolta és megrázta az udvarhölgy kezét, a levegőbe intett vele és félrepillantva belevetette magát egy karosszékbe.
- Várjon csak, - szólott Pavlovna Anna eltűnődve. - Még ma beszélek Lizával, (a fiatal Bolkonszkij feleségével). És lehet, hogy nyélbe is ütöm a dolgot. Az ön családjában kezdek el beletanulni a vénlányok mesterségébe.
II.
Lassankint kezdett megtelni Pavlovna Anna fogadó-szobája. Ott volt Pétervár legelőkelőbb világa, csupán jellemre és korra nézve különböző, de a társaság szempontjából, a melyben valamennyien éltek, hasonszőrű emberek; ott volt Vaszilij herczeg leánya, a szépséges Elen, a ki az apjáért jött, hogy vele együtt elmenjen a nagykövet ünnepélyére. Báli ruhában és udvarhölgyeket megillető díszben volt. Ott volt a kis Bolkonszkij herczegné, a kit Pétervár legbájosabb asszonyának ösmertek. Csak a múlt télen ment férjhez, s mostanában áldott állapotára való tekintettel nem járt a nagy világba, de kisebb estélyeken azért megjelent. Ott volt Vaszilij herczeg fia, Hyppolit herczeg Mortemare-al, a kit ő mutatott be a társaságnak, Morieau abbé és még sokan mások is.
- Nem látta, de tán nem is ösmeri még a nénémet? - szólott Pavlovna Anna az érkező vendégekhez és nagy komolyan odavezette őket egy takaros szalagokkal ékes, alacsonytermetű öregasszonyhoz, a ki, a mint a vendégek érkezni kezdtek, legott kibiczegett a szomszéd szobából, bemutatta őket neki, majd szemeit a vendégekről lassan a nénjére emelvén, tovább ment. A vendégek valamennyien végig csinálták a nénike üdvözlésének a szertartását, a kit senki sem ismert, a ki iránt senki sem érdeklődött, s a ki voltaképpen senkinek se kellett. Pavlovna Anna szomorú és ünnepélyes érdeklődéssel figyelte az üdvözléseket, s úgy magában meg volt velük elégedve. A nagynéni ugyanazokkal a kifejezésekkel beszélt minden vendégnek az ő és a maga, nemkülönben Ő Fensége egészségéről, a mely, istennek hála, ma sokkal jobb, mint volt eddig. Mindazok, a kik elébe járúltak, a nélkül, hogy - puszta illedelemből, - valami nagy sietséget árúltak volna el, a teljesített súlyos kötelesség okozta megkönnyebbülés érzésével mentek el az öreg asszony mellől, hogy azután egész este többé feléje sem nézzenek.
A fiatal Bolkonszkája herczegné, egy aranynyal kivarrott bársonyzacskóban kézimunkát is hozott magával. Csinos, alig észrevehetően feketéllő pehelylyel szegélyezett felső ajka valamivel kurtább volt a fogainál, de annál kedvesebb volt, mikor kinyilt, s tán még kedvesebb, mikor széthúzódott és ráborúlt az alsóra. Mint a minden tekintetben elragadó nőknél rendesen lenni szokott, éppen ez a kis fogyatkozása, - felső ajkának kurtasága és félig nyitott szája, - volt az, a mi legfőbb és különleges szépségének látszott. Mindenki örömmel nézte az elevenségtől és egészségtől duzzadó fiatal anyát, a ki oly könnyedén viselte az állapotát. Az öregeknek s a komoran unatkozó fiataloknak is, ha ránéztek, úgy tetszett, hogy a mint egy darabig körülötte vannak és vele beszélgetnek, legott hozzá hasonlókká lesznek. A ki csak beszélt vele, és minden szavánál látta derült mosolyát és csillogó fehér fogait, melyek szűntelenül láthatók voltak, azt hitte magáról, hogy ma különösen szeretetreméltó. És nem volt ott senki, a ki ne ezt hitte volna magáról.
A kis herczegné, kezében a munka-zacskójával, mosolyogva, apró és gyors léptekkel megkerülte az asztalt, s vidáman megigazítván a ruháját, leült a pamlagra, az ezüst szamovár mellé, mintha csak mindaz, a mit cselekedett, neki és mindazoknak, a kik körülötte vannak, mulatság volna.
- A kézimunkámat is elhoztam, - mondotta egyszerre valamennyiüknek, miközben a reticule-jét bontogatta. - Vigyázzon, Anette, ne csináljon rossz tréfákat velem, - fordúlt oda a ház úrnőjéhez. - Azt írta nekem, hogy ma egészen szűkkörű estély lesz önnél. Láthatja, milyen egyszerűen vagyok öltözve.
És széttárta a karjait, hogy csipkékkel díszített, választékos, szürke ruháját megmutassa, mely a keble alatt széles szalaggal volt átkötve.
- Legyen nyugodt, azért valamennyiünk között még mindíg maga lesz a legszebb, - felelt Pavlovna Anna.
- Azt tudja, hogy az uram elhágy engem, - folytatta ugyanolyan hangon egy tábornokhoz fordulva, - s egyenesen megy neki a halálnak. Mondja csak, mire való ez a gyalázatos háború, - szólt oda Vaszilij herczegnek s be se várván a válaszát, odafordúlt a herczeg leányához, a szép Elenhez.
- Milyen bájos egy teremtés ez a kis herczegné! - jegyezte meg Vaszilij herczeg halkan Pavlovna Annának.
Kevéssel a kis herczegné után, kurtára nyírt hajjal, szemüveggel, az akkori divat szerint világos nadrágban, magas ingfodorral és fahéjszínű frakkban egy jól megtermett és köpczös fiatal ember lépett a terembe. Ez a köpczös fiatal ember egy Jekaterina korabeli híres mágnásnak, Bezuchij grófnak, a ki most Moszkvában halálos ágyán feküdt, volt a törvénytelen fia. Még nem volt állása sehol, csak nemrég érkezett vissza külföldről, a hol nevelkedett, s most először volt társaságban. Pavlovna Anna olyan meghajlással üdvözölte őt, a minővel szalonjának a legalsóbb rangfokozathoz tartozó látogatóit szokta. De ennek a legalacsonyabb fokú üdvözlésnek ellenére is, a belépő Pierre láttára valami olyan nyugtalanság és rémület ült ki Pavlovna Anna arczára, a minő akkor szokott az ember arczán megjelenni, ha valami iromba, vagy a helyhez éppenséggel nem illő dolgot lát. Bár Pierre csakugyan nagyobb volt valamivel a szobában levő többi férfiaknál, ez a rémület mégis csak arra az okos és egyúttal félénk, fürkésző és természetes pillantásra vonatkozhatott, a mely őt ebben a szalonban mindenki mástól megkülönböztette.
- Nagyon kedves öntől, monsieur Pierre, hogy eljött egy szegény beteget meglátogatni, - mondotta neki Pavlovna Anna s egy pillantást váltott a nénjével, a kihez őt is odavezette. Pierre pár érthetetlen szót mormogott, majd tovább fürkészett valamit a szemeivel, örömteljesen és vidáman mosolyogva, mint valami bizalmas ismerősét üdvözölte a kis herczegnét és odalépett a nagynénihez. Pavlovna Anna rémülete nem volt alaptalan, mert Pierre a nélkül, hogy a néninek Ő Fensége egészségi állapotáról szóló mondókáját végighallgatta volna, a faképnél hagyta őt. Pavlovna Anna megrémült, s a következő szavakkal állta útját: - Nem ösmeri Morieau abbét? Rendkívül érdekes ember... - tette hozzá.
- Igen, hallottam valamit az örök békére vonatkozó tervéről, s ez igazán rendkívül érdekes, de aligha megvalósítható...
- Azt hiszi? - kérdezte Pavlovna Anna, csak hogy éppen mondjon valamit, s megint visszatérjen háziasszonyi teendőihez, de Pierre ekkorra már egy ujabb illetlenséget követett el. Az imént otthagyta a nagynénit, a nélkül, hogy őt végighallgatta volna, most meg a fecsegésével tartóztatta a ház úrnőjét, a kinek máshova kellett volna mennie. Lehorgasztotta a fejét és hatalmas lábait szétterpesztve, elkezdte Pavlovna Anna előtt kifejteni, hogy miért gondolja, hogy az abbé terve puszta chimaera.
- Majd később beszélünk róla, - mondotta Pavlovna Anna mosolyogva.
Miután a fiatal embert, a kiben oly kevés volt a savoir vivre, a nyakáról lerázta, visszatért háziasszonyi teendőihez s búzgón hallgatózott és nézegetett idestova, mindenkor készen állván arra, hogy segélyt nyujtson azon a ponton, a hol a társalgás fönnakadt. Valamint egy szövőműhely tulajdonosa, miután a munkásait elhelyezte, körüljárja a műhelyt, s ha valahol egy mozdulatlan orsót lát, vagy valami szokatlan, nyikorgó, vagy nagyon is hangos hangot hall, legott odasiet, hogy az orsót megindítsa, vagy megállítsa: úgy Pavlovna Anna is a szalonjában sétálgatván, legott odasietett egy-egy elnémúlt, vagy nagyon is sokat beszélő csoporthoz, s egy-egy szóval vagy egy-egy helycserével megint visszazökkentette a rakonczátlan beszélő-gépet egyenletes és illedelmes menetébe. De még eme gondok közepett is észrevehető volt rajta az a rémület, melyet Pierre támasztott benne. Aggodalmasan nézett rá, a mint odament, hogy hallja, mit beszélnek Mortemare körül, majd meg egy másik csoporthoz csatlakozott, a hol az abbé beszélt. Pierre-re nézve, a ki külföldön nevelkedett, Pavlovna Annának ez az estélye volt az első, a melyet Oroszországban látott. Tudta, hogy itt együtt van Pétervár egész értelmisége, s mint a gyermeknek a játékosboltban, szinte elkápráztak a szemei. Folyton attól tartott, hogy elszalaszt valami okos beszédet, a mit pedig hallhatott volna. A mint az itt egybegyűltek önbizalommal teljes és előkelő arczkifejezését nézte, állandóan valami rendkívüli bölcseséget várt tőlük. Végre odalépett Morieau-hoz. A társalgás érdekesnek látszott előtte, s megállt, csak alkalomra várván, hogy, mint ezt a fiatal emberek szeretik, a maga véleményét is elmondhassa.
III.
Pavlovna Anna estélye elérte a tetőpontot. Minden oldalról egyenletesen és szünet nélkül peregtek az orsók. A nagynénin kívül, a ki mellett csak egy sovány és kisírt arczú és ebből a fényes társaságból kissé kirívó, éltesebb hölgy ült, az egész társaság három csoportra szakadt. Az egyik, jobbára férfiakból álló csoportnak az abbé volt a központja; a másik, fiatalokból álló csoport Vaszilij herczeg leánya, a szépséges Elen herczegnő, meg a piros-pozsgás és fiatalságához képest nagyon is telt, kedves kis Bolkonszkája herczegné körül verődött össze. A harmadiknak pedig Mortemare és Pavlovna Anna voltak a központjai.
A vicomte kellemes külsejű, szelíd arczú és modorú fiatal ember volt, a ki bár szemlátomást notabilitásnak tartotta magát, de jó nevelésénél fogva szerényen mégis ki engedte magát aknázni ama társaság által, a melyben volt. Pavlovna Anna ma nyilván ő vele kedveskedett a vendégeinek. Mint a jó maitre d'hôtel, a ki, mint valami természetfölöttit tálalja föl azt a darab húst, a melyhez, ha ott a piszkos konyhában látná, hozzá se nyúlna senki: úgy Pavlovna Anna is ezen az estén, mint valami rendkívül finomat tálalta föl a vendégeinek előbb a vicomte-ot, azután az abbét. Mortemare csoportjában legott Enghien herczeg meggyilkoltatásáról kezdtek beszélni. A vicomte elmondta, hogy Enghien herczeg tisztára nagylelkűségének lett az áldozata, s hogy Bonaparte iránta való haragjának egészen különös okai voltak.
- Jaj igen! Mondja el ezt nekünk, vicomte, - mondotta Pavlovna Anna örömmel, s valami à la Louis XV. ízt érzett ki ebből a mondásból: - contez-nous cela, vicomte.
A vicomte, engedelmessége jeléül meghajtotta magát és udvariasan elmosolyodott. Pavlovna Anna egy egész csoportot gyűjtött össze a vicomte körül, s mindenkit odacsődített, hogy elbeszélését meghallgassák.
- A vicomte személyesen ismerte a herczeget, - súgta oda Pavlovna Anna valakinek. - A vicomte csodálatos elbeszélő, - mondotta egy másiknak. - Hogy' kirí belőle mindjárt a jó társaságbeli ember, - figyelmeztetett egy harmadikat, s ezzel a vicomte, mint a zöldséggel meghintett rostbeef a forró tálon, a legelőnyösebb világításban át volt adva a társaságnak.
A vicomte már bele akart kezdeni az elbeszélésébe és finoman elmosolyodott.
- Jőjjön át ide, kedves Elen, - mondotta Pavlovna Anna a szép herczegnőnek, a ki valamivel távolabb ült s egy másik csoportnak volt a központja.
Elen herczegnő elmosolyodott; a tökéletesen szép hölgyeknek ugyanazzal a változhatatlan mosolyával, a melylyel a terembe lépett, fölkelt. Borostyánnal és mohával díszített fehér báli ruhájával halkan suhogva s vállainak a fehérségével, hajának és gyémántjainak a fényével csillogva végigment a férfiak előtte szétváló sorfala közt s anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, de valamennyiükre rámosolyogva, és szeretetreméltóan megadván mindenkinek a jogot arra, hogy termetének, telt vállainak, és az akkori divat szerint nagyon is kivágott keblének és hátának a szépségében gyönyörködjék, mintha csak a bál ragyogását vitte volna magával, egyenesen Pavlovna Anna felé tartott. Elen olyan szép volt, hogy nemcsak hogy nem volt benne a kaczérságnak még csak árnyéka se felfedezhető, de sőt ellenkezőleg, minden kétséget kizáró, s nagyon is erőteljesen és meggyőzően ható szépsége mintha bántotta volna. Olyan benyomást tett, mintha szerette, de nem tudta volna szépségének a hatását csökkenteni.
- Micsoda gyönyörű teremtés! - mondotta mindenki, a ki csak látta. A vicomte, mikor Elen odaült elé, s ő rá is rávilágított változatlan mosolyával, vállat vont és lesütötte a szemét, mintha valami rendkívüli érte volna.
- Igazán, szinte aggodalom fog el ilyen közönség előtt, - jelentette ki s mosolyogva lehorgasztotta a fejét.
A herczegné meztelen és telt karjaival rátámaszkodott az asztalkára, és nem találta szükségesnek, hogy bármit is mondjon. Csak mosolygott és várt. Az elbeszélés egész ideje alatt egyenesen ült, és néha, nagy ritkán, hol szép és telt karját nézte, melynek azzal, hogy az asztalra nyomta, egészen elváltozott a formája, hol pedig még sokkalta szebb keblére pislogott, a melyen megigazította a brilliáns-ékszert; néhányszor a ruháján is igazított valamit, s mikor az elbeszélés mélyebb benyomást tett rá, rápillantott Pavlovna Annára s legott ugyanazt a kifejezést öltötte föl, mely az udvarhölgy arczán látható volt, majd ismét derült mosolyában lecsillapodott. Elen után a kis herczegné is átjött a tea-asztaltól.
- Várjon csak, elhozom a kézimunkámat, - szólalt meg. - Hát maga mit csinál? Min tűnődik? - fordult oda Hyppolit herczeghez. - Hozza el a reticule-ömet.
A herczegné, a ki mosolyogva beszélt mindenkivel egyszerre, egy kis szünetet idézett elő, majd ismét leült és vidáman elhelyezkedett.
- No most jól ülök, - mondotta, s kérve a vicomte-ot, hogy kezdje el, munkához látott. Hyppolit herczeg elhozta a reticule-t, hátulról megkerülte őt, s egészen a közelébe húzván egy karosszéket, odaült mellé.
"A kedves Hyppolit" mindenkit meglepett szépséges húgához való hasonlatosságával, de leginkább azzal, hogy e hasonlatosság ellenére is megdöbbentően csúnya volt. Az arczvonásai ugyanazok voltak, mint a húgáéi, de míg ennél káprázatos fénybe burkolt mindent az eleven élet önelégült, életkedvvel teljes, fiatal és változatlan mosolya s a test szokatlan, szinte antik szépsége, addig nála, ellenkezőleg, ugyanazt az arczot, mely önhitt mogorvaságot árult el, ködbe burkolta az idiótaság, a teste meg vézna volt és gyönge. A szemei, az orra, az ajkai, minden, szinte valami határozatlan és unalmas torzképpé tömörültek, a kezei meg a lábai pedig mindíg valami elkényszeredett állásban voltak.
- Remélem, ez nem valami szellem-história? - szólalt meg, mikor odaült a herczegné mellé, és szaporán a szemeihez illesztette a lorgnette-jét, mintha e nélkül az eszköz nélkül még csak beszélni se tudna.
- Éppenséggel nem, - szólt meglepetve a vicomte és vállat vont.
- A dolog ugyanis úgy áll, hogy én a szellem-históriákat nem szenvedhetem - mondotta Hyppolit herczeg olyan hangon, a melyből nyilvánvaló volt, hogy előbb kimondta ezeket a szavakat s csak azután jött rá, hogy mit is jelentenek voltaképpen.
Annak az önhittségnek a következtében, a melylyel beszélt, senki se tudta eldönteni, vajjon nagyon okos vagy nagyon ostoba dolog volt-e az, a mit mondott. Sötétzöld frakk, - mint ő mondta, - a megijedt nimfa csípőjéhez hasonló színű nadrág, harisnya és félczipő volt rajta. A vicomte nagyon kedvesen beszélte el azt az akkoriban szájról-szájra járó adomát, a mely szerint Enghien herczeg titokban járogatott be Párisba, hogy ott egy George nevű színésznővel találkozzék, s ott akadt össze Bonapartéval is, a ki szintén részese volt a híres művésznő kegyeinek. Napoleont, mikor a herczeggel találkozott, véletlenül elfogta az az ájulás, mely gyakorta ismétlődött nála s így teljesen hatalmában volt a herczegnek, a ki azonban nem élt vissza vele, de Bonaparte később éppen ezért a nagylelkűségért boszulta meg magát halállal a herczegen.
Az elbeszélés nagyon kedves és érdekes volt, különösen az a része, mikor a vetélytársak kölcsönösen megismerik egymást, - s a hölgyek egészen izgatottaknak látszottak. - Remek, - suttogta a kis herczegné, s mintegy annak a jeléül, hogy az elbeszélés érdekessége és gyönyörűsége még abban is akadályozza őt, hogy a munkáját folytassa, beleszurkálta a tűit a munkájába. A vicomte méltányolta is ezt a néma elismerést, és hálás mosolylyal folytatta; de ekkor Pavlovna Anna, a ki folyton szemmel tartotta az ő rémes fiatal emberét, észrevette, hogy ez nagyon is nagy tűzzel és túl hangosan vitatkozik az abbéval, és legott segítségül sietett a veszélyes pontra. Pierre-nek csakugyan sikerült a politikai egyensúlyról vitába bocsátkozni az abbéval, és az abbé, a kinek a fiatal ember őszinte lelkesedése szemlátomást fölkeltette az érdeklődését, kifejtette előtte kedvencz eszméjét. Mind a ketten nagyon is élénken és természetesen hallgattak és beszéltek, s éppen ez volt az, a mi Pavlovna Annának nem tetszett.
- Ennek a módja az európai egyensúly és a népjog, - mondotta az abbé. - Csak az kell, hogy egy oly hatalmas állam, mint Oroszország, mely a barbárság hírében áll, teljesen önzetlenül az élére álljon annak a szövetségnek, melynek czélja az európai egyensúly, - s megmenti a világot!
- De hogy' találja meg ön azt az egyensúlyt? - akarta Pierre éppen kérdezni, de ekkor odalépett Pavlovna Anna, és szigorú pillantást vetve Pierre-re, megkérdezte az olasztól, hogy' bírja az itteni éghajlatot. Az olasz arcza egyszerre elváltozott, s valami bántóan mesterkélt és édeskés kifejezést öltött, mely, úgylátszik, nőkkel való társalgás közben mindig meg szokott jelenni rajta. - "Engem annyira elbűvölt annak a - különösen női - társaságnak a szellemessége és műveltsége, a melybe szerencsém volt bejuthatni, hogy még nem volt időm az éghajlatra gondolni," - mondotta. Pavlovna Anna, hogy könnyebben szemmeltarthassa őket, sem az abbét, sem Pierre-t nem bocsátotta el többé, hanem odavezette őket egy nagyobb társasághoz.
Ekkor új alak lépett a fogadó-szobába. Ez az új alak a fiatal Bolkonszkij Andrej herczeg, a kis herczegné ura volt. Bolkonszkij herczeg középtermetű, rendkívül szép fiatal ember volt, arczvonásai határozottak és szárazak. Megjelenésében minden, kezdve bágyadt és unatkozó tekintetétől, csöndes és kimért járásáig, a legélesebb ellentétben állott eleven kis feleségével. Látszott rajta, hogy mindazokat, a kik a szobában együtt voltak, nemcsak hogy ösmerte, de torkig is volt velük, úgyannyira, hogy őket nézni és hallgatni is unalmas volt neki. De, úgy látszott, hogy az összes unalmas arczok közt is, szép kis feleségének az arcza volt neki a legunalmasabb. Szép arczát eltorzító fintorral fordult el tőle. Miután Pavlovna Annának kezet csókolt, összehunyorított szemekkel nézett végig az egész társaságon.
- Ön tehát csakugyan a háborúba készül, herczeg? - szólalt meg Pavlovna Anna.
- Kutuzov tábornoknak úgy tetszett, - felelt Bolkonszkij, - hogy engem vegyen magához segédtisztnek.
- És Liza, a felesége?
- Ő falura megy.
- Hogy' van lelke az ön bájos kis feleségétől megfosztani bennünket?
- Andrej, - szólalt meg a felesége, ugyanazzal a kaczérsággal fordulván az urához, a melyet idegenekkel szemben is használni szokott, - micsoda érdekes históriát mesélt nekünk a vicomte m.-elle Georgeról és Bonaparté-ról!
Andrej herczeg összeránczolta a homlokát és elfordult. Pierre, a ki azóta, hogy Andrej herczeg a szobába lépett, le nem vette róla örömteljes és barátságos tekintetét, odament hozzá és megfogta a kezét. Andrej herczeg, a nélkül, hogy megfordúlt volna, elfintorította az arczát s bosszankodott arra, a ki a kezét megérintette, de Pierre mosolygó arczát megpillantván, egész váratlanul jóságos és kellemes mosolyra derült az ajka.
- No tessék!... Te is itt vagy, a nagy világban! - mondotta Pierre-nek.
- Tudtam, hogy ön is itt lesz, - felelt Pierre. - Eljövök ma önökhöz vacsorára, - tette hozzá halkan, hogy ne zavarja a vicomte-ot, a ki folytatta az elbeszélését. - Lehet?
- Nem, nem lehet, - szólott Andrej herczeg mosolyogva, egy kézszorítással adván tudtára Pierre-nek, hogy ezt nem is kell kérdeznie. Még valamit akart mondani, de ekkor Vaszilij herczeg a leányával együtt fölkelt, mire a két fiatal ember is fölállott, hogy helyet engedjen nekik.
- Ugy-e megbocsát, kedves vicomte, - szólott a herczeg a francziához, a szék alatt gyöngéden meghúzván a kabátja ujját, nehogy fölkeljen. - A nagykövetnek ez a szerencsétlen ünnepe egy nagy élvezettől foszt meg engem, önt pedig félbeszakítja. Roppantul nehezemre esik itthagyni az ön elragadó estélyét, - mondotta Pavlovna Annának.
A leánya, Elen herczegnő a ruháját könnyedén megemelve, ellépkedett a székek között s gyönyörű arczán még derültebben ragyogott a mosoly, Pierre szinte ijedten és elbűvölt szemekkel nézett erre a gyönyörű teremtésre, a mint elhaladt előtte.
- Nagyon szép, - jegyezte meg Andrej herczeg.
- Nagyon, - szólott Pierre.
Vaszilij herczeg, mikor Pierre mellett elment, megfogta a kezét és Pavlovna Annához fordúlt:
- Csiszolja ki nekem ezt a medvét, - mondotta. - Lám, már egy hónapja, hogy nálam van és ma látom először a világban. Pedig a fiatal embernek semmire sincs annyira szüksége, mint okos nők társaságára.
IV.
Pavlovna Anna elmosolyodott s megígérte, hogy majd foglalkozik Pierre-rel, a kiről tudja, hogy az apja révén rokona Vaszilij herczegnek. Az az éltes hölgy, a ki azelőtt a nagynéni mellett ült, sietve fölkelt és az előszobában utólérte Vaszilij herczeget. Egyszeriben eltűnt az arczáról az addigi mesterkélt érdeklődés. Jóságos, kisírt ábrázata csak nyugtalanságot és rémületet árult el.
- Vajjon mi hírt mondhat nekem, herczeg, az én Boriszomról? - kérdezte, miután az előszobában utólérte őt (a Borisz nevet az o betű különös hangsulyozásával ejtette ki). - Én tovább nem maradhatok Péterváron. Mondja, milyen híreket vihetek az én szegény fiacskámnak?
Annak ellenére, hogy Vaszilij herczeg kelletlenül, sőt udvariatlanul hallgatta az éltes hölgyet, sőt még türelmetlenségének is jelét adta, a hölgy gyöngéden és meghatóan mosolygott rá, s hogy el ne menjen, megfogta a kezét.
- Mi az önnek, egy szót szólni az uralkodónak, s legott áthelyezik a testőrséghez, - mondotta kérő hangon.
- Higyje el, herczegné, hogy én minden lehetőt elkövetek, - felelt Vaszilij herczeg, - de az már bajos dolog, hogy az uralkodót megkérjem; inkább azt tanácsolom, hogy Goliczyn herczeg útján fordúljon Rumjanczovhoz: ez okosabb volna.
Az éltes hölgy Oroszország legelőkelőbb családjából származott és Drubeczkája herczegnő nevét viselte, de szegény volt, régen visszavonult a társaságból és azelőtti összeköttetéseit mind elvesztette. Most azért jött, hogy kijárja azt, hogy egyetlen fiát áthelyezzék a testőrséghez. Csak azért volt meghíva és jött el Pavlovna Anna estélyére is, hogy Vaszilij herczeggel találkozhassék s a vicomte elbeszélését is csak azért hallgatta végig. Vaszilij herczeg szavaitól megrémült, valamikor szép arcza elkeseredést árult el, de ez csak egy perczig tartott. Csakhamar újra elmosolyodott és még erősebben megfogta Vaszilij herczeg kezét.
- Hallgasson ide, herczeg, - mondotta, - én soha se kértem s nem is fogok kérni öntől semmit, és soha sem emlékeztettem még önt édes apámmal való barátságára. De most, az Istenre kérem, tegye meg ezt a fiamért, s én mindig jótevőmként fogom önt tisztelni, - tette hozzá szaporán. - Nem, ne haragudjék, hanem ígérje meg ezt nekem. Goliczynt már kértem, elutasított. Legyen megint az a jóságos ember, a ki annakelőtte volt, - tette hozzá, s bár könnyek csillogtak a szemében, megpróbált mosolyogni.
- Papa, elkésünk, - szólalt meg az ajtóból Elen herczegnő, miközben antik szépségű vállain megfordította gyönyörű fejét.
De a világban való befolyás olyan tőke, a melyet ne hogy elfogyjon, kímélni kell. Ezt Vaszilij herczeg is tudta, s elgondolván, hogy ha mindazokért közbevetné magát, a kik a pártfogását kérik, csakhamar lehetetlenné válnék a maga számára bármit is kérnie, nagyon ritkán használta a befolyását. De Drubeczkája herczegnő ügyében, most, hogy újra hozzáfordult, valami lelkiösmeret-furdalás félét érzett. A herczegnő az igazságra emlékeztette őt: pályáján az első lépésekért az ő apjának volt a lekötelezettje. Ezenkívül a modorából is látta rajta, hogy ő egyike azoknak a nőknek, és különösen anyáknak, a kik ha valamit a fejükbe vettek, mindaddig nem tágítanak, míg kívánságaikat nem teljesítik, s ellenkező esetben képesek rá, hogy nap-nap után, minden perczben betolakodnak, sőt még jeleneteket is csinálnak. Ez az utóbbi gondolat megingatta őt.
- Kedves Mihajlovna Anna, - mondotta szokott bizalmaskodó, de egyúttal közönyös hangján, - nekem azt, a mit ön kér tőlem, szinte lehetetlen megtennem, de hogy megmutassam, mennyire szeretem önt és milyen nagyra becsülöm boldogult édes apjának az emlékét, még a lehetetlent is meg fogom tenni: az ön fiát át fogják helyezni a testőrséghez, itt a kezem rá. Nos, meg van velem elégedve?
- Oh én kedves jótevőm! Nem is vártam öntől egyebet, tudtam, hogy ön milyen jó. - A herczeg távozni akart.
- Várjon még, csak két szót. De ha már áthelyezik a testőrséghez... - itt zavarba jött. - Ön jól van Kutuzov Ilarionovics Mihaillal, ajánlja neki Boriszt segédtisztnek. Akkor legalább nyugodt volnék, s akkor...
Vaszilij herczeg elmosolyodott. - Ezt nem igérem. Fogalma nincs, hogy mennyire ostromolják Kutuzovot azóta, hogy főparancsnokká kinevezték. Ő maga úgy nyilatkozott előttem, hogy a moszkvai úriasszonyok úgy látszik valamennyien összebeszéltek, hogy a gyermekeiket mind átengedik neki segédtiszteknek.
- Nem, ígérje meg, addig nem eresztem el, édes lelkem, jóltevőm...
- Papa, - ismételte a szép herczegnő ugyanolyan hangon, - elkésünk.
- Nos hát, a viszontlátásra, Isten vele. Hiszen látja...
- Tehát holnap szól az uralkodónak?
- Föltétlenül, de hogy Kutuzovnak is szólok-e, azt nem ígérem.
- Ugyan, ígérje meg Basile, - szólt utána Mihajlovna Anna, azzal a kaczér mosolylyal, mely valamikor alkalmasint sajátja volt, de most éppenséggel nem illett kiaszott ábrázatához. Szemlátomást megfeledkezett az éveiről és puszta szokásból szabadjára engedte összes egykori asszonyi képességeit. De alig hogy a herczeg kiment, újra megjelent az arczán az a mesterkélt és hideg kifejezés, mely annakelőtte ott ült rajta. Visszatért ahhoz a társasághoz, a melyben a vicomte folytatta az elbeszélését, s megint úgy tett, mintha odafigyelne, pedig csak a távozás idejét leste, mert hiszen a dolgát elvégezte.
- De mit szól ehhez az utolsó koronázási komédiához ott Milanoban? - kérdezte Pavlovna Anna. - És ime, egy még újabb komédia: Genua és Lucca népe kifejezi az óhajtását Buonaparte úr előtt, Buonaparte úr pedig ott ül a trónuson és teljesíti a nép kívánságait. Oh! Ez pompás valami! Na, ettől az ember akár meg is bolondulhat. Mintha csak az egész világ elvesztette volna a fejét.
Andrej herczeg elmosolyodott és egyenesen belenézett Pavlovna Anna arczába.
- Az Isten koronát adott nekem; jaj annak, a ki hozzá mer nyúlni, - mondotta (ezek Buonaparte szavai voltak, melyeket akkor mondott, mikor a koronát a fejére tették.) - Azt mondják rendkívül szép volt, mikor ezeket a szavakat mondta, - tette hozzá, s még egyszer ismételte ezeket a szavakat olaszul: - "Dio me la dona, guai a qui la tocca".
- Remélem, - folytatta Pavlovna Anna, - hogy ez volt az a csepp, a melytől a pohár kicsordul. Az uralkodók nem tűrhetik tovább ezt az embert, a ki mindenkit megfenyeget.
- Az uralkodók! Nem beszélek Oroszországról, - mondotta a vicomte udvariasan és váratlanul. - Az uralkodók! De vajjon mit tettek XVIII. Lajosért, a királynéért, Jelizavetáért? Semmit, - folytatta nekihevülve. - És higyjék meg nekem, hogy el fogják venni büntetésüket azért, hogy a Bourbonok ügyét cserben hagyták. Az uralkodók! Követeket küldenek majd, hogy a trónbitorlót üdvözöljék.
S megvetően felsóhajtva, megint megváltoztatta a helyzetét. Hyppolit herczeg, a ki lorgnette-jével felé fordúlt, s elkérvén tőle egyik tűjét, elkezdte vele az asztalra rajzolni a Condé-k czímerét. Olyan fontoskodó arczczal magyarázgatta neki ezt a czímert, mintha csak a herczegné fölkérte volna rá.
A herczegné mosolyogva hallgatta.
- Ha Bonaparte még egy évig a franczia trónon marad, - folytatta a vicomte a megkezdett beszélgetést, egy olyan embernek az ábrázatával, a ki nem hallgat a többiekre, hanem ebben a dologban, melyet mindenki másnál jobban ismer, csak a maga gondolatmenetét követi, - akkor nagyon is messzire találnak menni a dolgok. A fondorkodások, az erőszakoskodások, a számkivetések és a kivégzések örök időkre megsemmisítik a franczia társaságot, - értem a jó társaságot, - és akkor...
Vállat vont s a kezeivel hadonászott. Pierre, a kit ez a beszélgetés érdekelt, akart valamit mondani, de Pavlovna Anna, a ki ott őrködött felette, közbevágott:
- Sándor czár, - mondotta azzal a szomorúsággal, a melylyel a császári családra vonatkozó nyilatkozatait mindig kísérni szokta, - kijelentette, hogy ő teljesen a francziákra bízza kormányformájuknak a megválasztását. S én azt hiszem, semmi kétség az iránt, hogy a bitorló alól felszabadulva, az egész nemzet törvényes királya karjaiba veti magát, - mondotta Pavlovna Anna, iparkodván az emigránssal és a royalistával szemben szeretetreméltó lenni.
- Ez még kétséges, - szólott Andrej herczeg. - A vicomte úr joggal mondja, hogy a dolgok már nagyon is messzire jutottak. Én azt hiszem, hogy nehéz lesz visszatérni a régihez.
- A mennyire én hallottam, - szólt bele ismét Pierre elpirulva, - már csaknem az egész nemesség Bonaparte pártjára állott.
- Ezt a bonapartisták mondják, - szólott a vicomte a nélkül, hogy Pierre-re nézett volna. - Mostanában nagyon bajos ám Francziaország közvéleményét megösmerni.
- Ezt Buonaparte mondotta, - jegyezte meg Andrej herczeg gúnyosan. (Nyilvánvaló volt, hogy a vicomte nem tetszett neki, s hogy bárha nem nézett is rá, ő ellene irányozta a szavait.)
- "Én megmutattam nekik a dicsőség útját; nem kellett nekik, - mondotta rövid hallgatás után, Napoleon szavait ismételvén: - megnyitottam előttük a termeimet; tömegesen özönlöttek..." Nem tudom, mennyiben volt joga így beszélni.
- Semennyiben! - felelt a vicomte. - A herczeg meggyilkoltatása után még a legelfajultabb emberek is megszűntek hőst látni benne. Ha hős volt is egyes emberek szemében, - szólott a vicomte Pavlovna Annához fordúlva, - a herczeg megöletése után egy vértanúval több lett az égben és egy hőssel kevesebb a földön.
Pavlovna Annának és másoknak még arra se volt idejük, hogy egy mosolylyal jutalmazzák a vicomtenak ezeket a szavait, mikor Pierre megint beleszólt a beszélgetésbe és Pavlovna Anna, bár megérezte, hogy valami illetlenséget fog mondani, már nem tudta őt ebben megakadályozni.
- Enghien herczeg kivégeztetése, - mondotta monsieur Pierre, - állami szükségesség volt, s én határozottan lelki nagyságot látok abban, hogy Napoleon nem félt ezért a cselekedetért egymaga elvállalni a felelőséget.
- Istenem! Oh Istenem! - szólott Pavlovna Anna rémült suttogással.
- Ön helyesli a gyilkosságot?... hogyan, monsieur Pierre, ön a gyilkosságban lelki nagyságot lát! - mondotta a kis herczegné mosolyogva és közelebb húzta a kézimunkáját.
- Áá! Óoh! - méltatlankodtak mindenfelé.
- Pompás! - szólott Hyppolit herczeg angolul, s a tenyerével elkezdte csapdosni a térdét. A vicomte csak vállat vont.
Pierre a szemüvege fölött diadalmasan nézett végig a hallgatóin.
- Én azért beszélek így, - folytatta elszántan, - mert a Bourbonok megszöktek a forradalom elől és átengedték a népet az anarchiának; s egyedül Napoleon volt az, a ki meg tudta érteni és le tudta győzni a forradalmat, s azért a közjó érdekében nem állhatott meg egyetlen ember élete előtt.
- Nem volna kedve átmenni ahhoz a másik asztalhoz? - szólt rá Pavlovna Anna. De Pierre, a nélkül, hogy felelt volna, folytatta a mondókáját.
- Nem, - mondotta mind jobban nekihevülve: - Napoleon nagy, mert a forradalom fölé tudott emelkedni, elnyomta a visszaélést, s fönntartott mindent, a mi jó - a polgárok egyenlőségét, a szó és a sajtó szabadságát, s csakis ezért szerezte meg magának a hatalmat.
- Igen, ha hatalomra jutván, azt nem gyilkolásra használta volna föl, hanem átadta volna a törvényes királynak, - mondotta a vicomte, - akkor én is nagy embernek ismerném el őt.
- Ezt nem tehette volna meg. A nép csak azért adta az ő kezébe a hatalmat, hogy ő viszont megszabadítsa a népet a Bourbonoktól, és mert nagy embert látott benne. A forradalom nagy dolog volt ám, - folytatta monsieur Pierre, ezzel az elszánt és kihívó vezérgondolattal elárulván nagy fiatalságát és azt a vágyát, hogy minél teljesebben kimondjon mindent.
- A forradalom és a királygyilkosság nagy dolog?... Ezek után... De nem akarna átmenni a másik asztalhoz? - ismételte Pavlovna Anna.
- Rousseau "társadalmi szerződése" - mondotta a vicomte szelíd mosolylyal.
- Én nem beszélek a királygyilkosságról. Én az eszméről beszélek.
- Igen, a rablás, az öldöklés és a királygyilkosság eszméjéről, - szólt közbe ismét egy gúnyos hang.
- Ezek természetesen szélsőségek voltak, de nem is ezekben van az egésznek a jelentősége; a dolog jelentősége az emberi jogokban, az előítéletek alól való fölszabadulásban, s a polgárok egyenlőségében van, és mindezeket az eszméket Napoleon teljes erejükben fönntartotta.
- Szabadság és egyenlőség, - szólott a vicomte megvetően, mintha csak rászánta volna magát, hogy végre a legkomolyabban bebizonyítja ez ifjoncz beszédének teljes ostobaságát, - csupa nagyhangú szó, mely már rég kompromittálva van. Ki ne szeretné a szabadságot és az egyenlőséget? Már a mi Üdvözítőnk is a szabadságot és az egyenlőséget hirdette. De vajjon a forradalom után boldogabbak lettek az emberek? Ellenkezőleg. Mi akartuk a szabadságot, de Bonaparte megsemmisítette.
Andrej herczeg mosolyogva nézett hol Pierre-re, hol a vicomtera, hol pedig a ház úrnőjére. Pierre első kirohanásának az első pillanatában Pavlovna Anna, a világban való járatossága ellenére is, elszörnyűködött; de mikor látta, hogy a vicomte Pierre istenkáromló szavaira se jött ki a sodrából, s mikor meggyőződött róla, hogy ezeket a szavakat elfojtani már amúgy is lehetetlen, összeszedte magát, és a vicomtehoz csatlakozván, megrohanta a szónokot.
- De kedves monsieur Pierre, - mondotta Pavlovna Anna, - hogy' magyarázza ön azt a nagy embert, a ki minden vád és minden tárgyalás nélkül képes volt egy herczeget, vagy egyszerűen egy ártatlan embert kivégeztetni?
- Én meg azt kérdem, - szólott a vicomte, - hogy' magyarázza monsieur, Brumaire 18-ikát? Hát ez tán' nem volt árulás? Ez gazság volt, mely éppenséggel nem hasonlít egy nagy ember eljárásához.
- Hát az afrikai foglyok, a kiket felkonczoltatott? - jegyezte meg a kis herczegné, - ez rettenetes! - S vállat vont.
- Parvenu, akármit mondjanak is, - tódította Hyppolit herczeg.
Monsieur Pierre nem tudta kinek feleljen, végignézett mindannyiukon és elmosolyodott. Az ő mosolya nem volt olyan, mint másoké, mely összeolvad a komolysággal, ő nála, ellenkezőleg, mikor a mosoly megjelent, egyszerre, egy pillanat alatt eltűnt arczának a komolysága, sőt valamelyes mogorvasága is, és egy egészen más, gyerekes, jóságos, sőt ostoba és mintegy bocsánatot kérő arcz váltotta föl a helyét.
A vicomte előtt, a ki most látta őt először, tisztán állott, hogy ez a jakobinus korántsem olyan félelmes, mint a minők a szavai. Mindannyian elhallgattak.
- Hogy' akarják, hogy mindenkinek egyszerre feleljen? - szólalt meg Andrej herczeg. - Azután meg különbséget kell tenni az államférfiú, a magánember, a hadvezér és a császár cselekedetei közt. Nekem legalább úgy tetszik.
- Igen, igen, természetesen, - kapott rajta Pierre, megörülvén a váratlan támogatásnak.
- Azt lehetetlen be nem ösmerni, - folytatta Andrej herczeg, - Napoleon, mint ember nagy az arcolei hidon, a jaffai kórházban, a hol kezet szorít a pestis-betegekkel, - de... de vannak más cselekedetei, a melyeket bizony bajos igazolni.
Andrej herczeg, a ki nyilván enyhíteni akarta Pierre szavainak a kellemetlen hatását, fölkelt, hogy távozzék, s intett a feleségének is.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egyszerre Hyppolit herczeg fölkelt, s egy kézintéssel valamennyiüket fölkérvén, hogy maradjanak és üljenek le, így szólott:
- Ma egy pompás moszkvai adomát hallottam; önöknek is kedveskednem kell vele. Bocsásson meg vicomte, de oroszul fogom az adomát elmondani, mert különben minden sava-borsa kárbavész. - És Hyppolit herczeg elkezdett beszélni oroszul, de olyan kiejtéssel, a minővel azok a francziák beszélnek, a kik egy évet töltöttek Oroszországban. Hyppolit herczeg olyan szívósan követelte az elbeszéléséhez a jelenvoltak figyelmét, hogy valamennyien megállottak.
- Van Moszkvában egy úrnő, egy előkelő dáma. És ez a dáma nagyon fösvény. Szüksége volt a kocsija mögé két inasra. Még pedig szép, szálas inasra. Már olyan volt az ízlése. S volt neki egy szobaleánya, a ki szintén szép, nyúlánk leány volt. Azt mondotta...
Hyppolit herczeg itt elgondolkozott és szemlátomást valamin törte a fejét.
- Azt mondotta... igen azt mondotta: "leányzó, (már mint a szobaleány) ölts libériát, és jőjj velem, a kocsim után, látogatásokat fogunk tenni".
Ekkor Hyppolit herczeg nagyot szusszant és sokkal előbb elkaczagta magát, mint a hallgatói, a mi nagyon kedvezőtlen benyomást keltett, az ő hátrányára. De azért néhányan, köztük az éltes hölgy és Pavlovna Anna is, elmosolyodtak.
- El is ment. Hirtelen nagy szél támadt. A leány elvesztette a kalapját, s hosszú haja szétbomlott...
Itt már nem tudta magát tovább tartóztatni, és szakgatott kaczagásra fakadt, miközben így szólt:
- És az egész világ megtudta...
Ezzel az adoma véget ért. Bár teljességgel érthetetlen volt, hogy miért mesélte ezt el, s hogy miért kellett ezt föltétlenül oroszul elmondania, de azért Pavlovna Anna és mások is teljes mértékben méltányolták Hyppolit herczeg nagyvilági szeretetreméltóságát, a melylyel monsieur Pierre oly kevéssé szeretetreméltó kirohanását olyan kellemesen fejezte be. Az adoma után a társalgás a legutóbbi és a legközelebbi bálra, a szinházra és arra vonatkozó apró és jelentéktelen eszmecserékre foszlott szét, vajjon kik, hol és mikor fogják egymást ismét viszontlátni.
V.
A vendégek köszönetet mondva Pavlovna Annának ezért az elragadó estéért, oszladozni kezdtek.
Pierre nagyon faragatlanul viselkedett. Kövér, a szokottnál jóval magasabb termetű, széles vállú s nagy, vörös kezű ember lévén, mint mondani szokás, nem tudta, hogy' kell egy szalonba belépni, és még kevésbbé tudott belőle távozni, vagyis távozása előtt valami nagyon kellemeset mondani. Ezenkívül szórakozott is volt. Mikor fölkelt, a kalapja helyett egy tollbokrétával díszített, háromszögletes tábornoki kalapot kapott föl, s a forgóját simogatva mindaddig szorongatta, míg a tábornok vissza nem kérte tőle. De minden szórakozottságáért s a mozgásban és a beszédben való ügyefogyottságért kárpótolt arczának jólelkű, egyszerű és szerény kifejezése. Pavlovna Anna odafordúlt hozzá és keresztényi szelídséggel tudtára adván, hogy iménti kirohanását megbocsátotta, bólintott felé és így szólt:
- Remélem, hogy még látom, de azt is remélem, hogy meg fogja változtatni a nézeteit, kedves monsieur Pierre, - mondotta.
Mikor ezt megmondta neki, ő semmit se felelt, csak meghajtotta magát, s mindannyiuknak még egyszer megmutatta a mosolyát, mely semmit se mondott, ha csak ezt nem: "Nézetek ide, nézetek oda, de hiszen láthatják, milyen pompás és jó fiú vagyok". S Pavlovna Annával egyetemben valamennyien önkéntelenül érezték, hogy így is van.
Andrej herczeg kiment az előszobába és odatartván a vállait az inasnak, a ki rádobta a köpenyét, egykedvűen hallgatta a feleségének Hyppolit herczeggel való fecsegését, a ki szintén kijött az előszobába. Hyppolit herczeg közvetlenül ott állott az áldott állapotban lévő, csinos herczegné mellett, s lorgnette-jén keresztül makacsúl rászögezte a szemeit.
- Menjen be, Anette, megfázik, - szólott a kis herczegné, Pavlovna Annától búcsúzkodván. - Tehát rendben van, - tette hozzá halkan.
Pavlovna Anna már módját ejtette, hogy Lizával beszéljen arról a házasságról, a melyet Anatole és a kis herczegné sógornője közt tervezett.
- Teljesen megbízom önben, kedves barátnőm, - mondotta Pavlovna Anna szintén halkan, - ön majd ír neki és közli velem is, hogy az apja hogy gondolkozik a dologról. A viszontlátásra, - s ezzel bement az előszobából.
Hyppolit herczeg odament a kis herczegnéhez, s egészen közel odahajtván hozzá a fejét, suttogva elkezdett valamit mondani neki.
Két inas állt ott, az egyik a herczegnéé, a másik az övé, s nagykendővel és felöltővel a kezében, várta, mikor fejezik be a mondókájukat, s olyan ábrázattal hallgatta a franczia beszédet, melyhez nem is konyított, mintha mindent, a mit csak mondtak, megértett volna, csak nem akarná ezt elárúlni. A herczegné, mint mindig, mosolyogva beszélt és nevetve hallgatott.
- Nagyon örülök, hogy nem mentem el a nagykövethez, - szólott Hyppolit herczeg, - tiszta unalom... Gyönyörű este volt, nemde, gyönyörű volt?
- Azt mondják, hogy az a bál nagyon szép lesz, - felelt a herczegné, elfintorítva pelyhesszélű ajakát. - A társaság szépei mind ott lesznek.
- Nem mind, mert ön nem lesz ott; nem mind, - jegyezte meg Hyppolit herczeg örömteljesen mosolyogva s elvette az inastól a nagykendőt, sőt még félre is tolván őt, elkezdte fölsegíteni a herczegnőre. Vajjon ügyetlenségből-e vagy szándékosan (ezt senki se láthatta), de mikor a nagykendő már a helyén volt, még sokáig nem vette le a kezét, s szinte átölelte a fiatal hölgyet.
A herczegné kecsesen, s folyton mosolyogva félrehúzódott, elfordúlt és az urára nézett. Andrej herczegnek be voltak hunyva a szemei. Olyan álmosnak és kimerűltnek látszott.
- Készen van? - kérdezte a feleségétől s egy pillantást vetett rá.
Hyppolit herczeg sietve fölvette a redingote-ját, mely a legújabb divat szerint a sarkáig ért, s belegabalyodván kifutott a feljáróra a herczegné után, a kit az inas fölsegített a kocsira.
- Herczegné, a viszontlátásra, - kiáltott rá, miközben a nyelve is épp úgy megbicsaklott, mint a lábai.
A herczegné a ruháját összekapva beült a hintó homályába; az ura meg eligazította a kardját; Hyppolit herczeg pedig szolgálatkészség ürügye alatt még mindig ott lábatlankodott körülöttük.
- Bocsásson meg, uram, - fordult oda Andrej herczeg szárazon és barátságtalanúl Hyppolit herczeghez, a ki az útjában állott.
- Pierre, várlak, - szólott ugyancsak Andrej herczeg hangja szelíden és lágyan.
A csatlós megindúlt s a hintó kerekei dübörögve robogtak tova. Hyppolit herczeg szakgatott mosolylyal állt a följárón és várta a vicomte-ot, a kinek megigérte volt, hogy hazaviszi.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- Nos, drágám, az ön kis herczegnéje igazán nagyon kedves! - mondotta a vicomte, mikor Hyppolittal beült a hintóba. - Nagyon kedves, - megcsókolta az ujjai hegyét, - és tökéletes franczia asszonyka.
Hyppolit szuszogva elmosolyodott.
- De tudja-e, hogy ön, ártatlan külseje ellenére is, rettenetes ember, - folytatta a vicomte. - Sajnálom a férjet, ezt a tisztecskét, a ki valósággal az uralkodó herczeget játszsza.
Hyppolit megint elszusszantotta magát és nevetve így szólt:
- S ön még azt mondta, hogy az orosz hölgyek rosszabbak a francziáknál? Csak bánni kell velük tudni.
Pierre, a ki előre ment volt, mint aféle bennfentes ember bement Andrej herczeg dolgozószobájába, s szokása szerint legott ledőlt a pamlagra, levette a polczról az első könyvet, mely a kezébe akadt (Caesar emlékiratait), s nekikönyökölve, a kellő közepén elkezdte olvasni.
- Mit csináltál m-me Shererrel? Még utóbb komolyan belebetegszik, - mondotta Andrej herczeg, a mint a szobába lépett és kis fehér kezeit dörzsölgette.
Pierre egész testével egyet fordúlt, úgy, hogy megrecscsent alatta a pamlag, élénk arczát Andrej herczeg felé fordította, elmosolyodott és legyintett a kezével. - Nem, ez az abbé nagyon érdekes ember, de nem ért a dologhoz... Szerintem az örök béke igen is lehetséges, de... nem is tudom, hogy' mondjam... de nem a politikai egyensúly útján...
Andrej herczeget az ilyen elvont elmélkedések nyilván nem érdekelték.
- Nem lehet ám, mon cher, mindenütt mindazt kimondani, a mit az ember gondol. Nos, tehát elszántad már magadat valamire? Lovas-testőr leszel-e vagy diplomata? - kérdezte Andrej herczeg pillanatnyi hallgatás után.
Pierre felült a pamlagon s maga alá szedte a lábát.
- Képzelje csak, még mindig nem tudom. Sem ez, sem az nincs inyemre.
- De valamire csak el kell szánnod magadat? Az apád vár.
Pierre-t tíz éves korában egy abbé-nevelő társaságában külföldre küldték, s ott volt húsz esztendős koráig. Mikor visszatért Moszkvába, az apja az abbét elbocsátotta és így szólt a fiatal emberhez: - Most pedig menj el Pétervárra, nézz körül és válassz. Én beleegyezem mindenbe. Ime egy levél Vaszilij herczeghez, és ime, itt van pénz is. Írj mindenről, mindenben kész vagyok segítségedre lenni. - Pierre immár három hónap óta válogatott a pályák között és nem csinált semmit. Erről a válogatásról beszélt neki most Andrej herczeg. Pierre megdörzsölte a homlokát.
- De alkalmasint szabadkőmüves, - mondotta, az abbét értve alatta, a kivel az estélyen találkozott.
- Eh, badar beszéd, - vágott közbe ismét Andrej herczeg, - térjünk inkább a dologra. Voltál már a lovas testőrségnél?
- Nem, nem voltam, de lám, mi jutott eszembe, már rég akartam mondani. Most háborút viselünk Napoleon ellen. Ha ez a háború a szabadságért folyna, azt érteném, s én lennék az első, a ki katonai szolgálatba lépnék; de segítségére lenni Angliának és Ausztriának a világ legnagyobb embere ellen... ez nem szép.
Andrej herczeg csak a vállát vonogatta Pierre gyerekes beszédére. Úgy tett, mintha ekkora badarságra nem is lehetne felelni; és csakugyan, erre a naiv kérdésre bajos is lett volna mást felelni, mint a mit Andrej herczeg felelt. - Ha az emberek mindig csak a maguk meggyőződéséért háborúskodnának, akkor nem volna háború, - mondotta.
- Lám, ez volna aztán a pompás, - szólott Pierre.
Andrej herczeg elmosolyodott. - Az nagyon meglehet, hogy ez pompás volna, de nem lesz meg soha.
- De hát ön miért megy akkor a háborúba? - kérdezte Pierre.
- Miért? Magam se tudom. Mert kell. Azonkívül, megyek, mert... - Itt megakadt. - Megyek, mert ez az élet, a melyet itt élek, nem nekem való.
VI.
A szomszéd szobából női ruha suhogása hallatszott. Andrej herczeg mintegy fölócsudván, összerezzent s az arcza ugyanolyan kifejezést öltött, mint Pavlovna Anna szalonjában. Pierre leeresztette a lábait a pamlagról. Belépett a herczegné. Már más, otthoni, de épp oly választékos és friss ruha volt rajta. Andrej herczeg fölkelt, és előzékenyen széket tolt elé.
- Sokszor elgondolom, mért van az, - szólalt meg, szokása szerint francziául, miközben gondosan elhelyezkedett a karosszékben, - mért van az, hogy Anette nem ment férjhez? Uraim, milyen ostobák is maguk mind, hogy nem vették őt feleségül. Már megbocsássanak, de önök semmit sem értenek az asszonyokhoz. Milyen kötekedő ember maga, monsieur Pierre.
- Az urával is folyton csak kötekedem; nem értem, mért akar háborúba menni, - szólott Pierre s minden tartózkodás nélkül (mely pedig fiatal embereknek hölgyekkel való érintkezésében olyan gyakori) fordúlt a herczegnéhez.
A herczegné összerezzent. Pierre szavai nyilván az elevenére tapintottak.
- Oh, hiszen én is csak ugyanazt mondom! - szólott. - Nem értem, határozottan nem értem, hogy' nem tudnak meglenni a férfiak háború nélkül? Mért van az, hogy mi, asszonyok, semmit sem akarunk, nekünk semmi se kell? De ime, ítéljen ön maga. Én mindig mondom neki: ő itt segédtisztje a nagybácsinak, a lehető legfényesebb állása van. Olyan jól ösmeri, olyan nagyra becsüli mindenki. A napokban Apraxinéknál hallom, a mint egy hölgy kérdezi: - Ez az az ösmert Andrej herczeg? - Becsületszavamra! - Elmosolyodott. - Minden ajtó tárva van előtte. Nagyon könnyen szárnysegéddé is lehetne. A mint bizonyára tudja, az uralkodó is kegyes volt iránta. Éppen Anette-el is beszéltünk róla, milyen könnyű volna ezt eligazítani. Mit szól hozzá?
Pierre rápillantott Andrej herczegre, s látván, hogy ez a beszélgetés nincs inyére, semmit se felelt.
- Mikor megy? - kérdezte.
- Oh, ne is beszéljen erről az utazásról. Ne is beszéljen róla. Hallani sem akarok felőle, - szólalt meg a herczegné épp olyan szeszélyesen enyelgő hangon, a minővel a szalonban Hyppolit herczeggel beszélt s a mely annyira nem illett ahhoz a családi körhöz, a melynek Pierre is úgyszólván egyik tagja volt. - Ma, mikor úgy elgondoltam, hogy mindezeket a kedves összeköttetéseket meg kell szakítanom. - Aztán meg, hiszen tudod, Andrej?... - Jelentőségteljes pillantást vetett az urára. - Félek! Félek! - suttogta, s megborzongott a háta. Az ura olyan pillantással nézett rá, mintha csodálkozva vette volna észre, hogy ő rajta és Pierren kívül még valaki van a szobában; és hideg udvariassággal kérdőleg fordúlt a feleségéhez:
- Mitől félsz, Liza? Én nem értelek, - mondotta.
- Lám, milyen önzők a férfiak, mind, egytől-egyig önzők! Holmi szeszélyből itt hagy engem, s zár alá tesz valahol falún, egyedül.
- Az apáddal és a hugoddal, ne feledd, - szólott Andrej herczeg halkan.
- Az mindegy, de azért egyedül, a barátaim nélkül... És még azt akarja, hogy ne féljek.
A hangja immár duzzogóvá vált, az ajka fölhúzódott, s valami mogorva, állatias, mókus-kifejezést kölcsönzött az
– Én most a 10-es lyuknál vagyok, öné a 9-es lyuk. Egy lyukkal hátrébb jár ugyanis.
A férfi megköszöni a segítséget és folytatja a játékot. Kicsit később szórakozottságában ismét eltéved, de szerencsére újra megpillantja a hölgyet akivel korábban beszélt. Elnézést kér, elmondja hogy ismét eltéved valahogyan. A nő újra kisegíti:
– Látja, én a 15-ös lyuknál játszom, az öné akkor a 14-es lesz. Egy lyukkal hátrébb van most is.
A fickó újra visszatalál a nő segítségével. Miután lejátssza az összes lyukat, bemegy a golfpálya bárjába és iszogatni kezd. Mikor megpillantja a segítőkész hölgyet, nyomban mellé telepedik. Ahogy beszélgetnek a munkára terelődik a szó:
– Bocsásson meg hölgyem, mi az Ön foglalkozása?
A nő szabadkozik, hogy nem akarja elmondani, de végül a férfi ráveszi hogy bökje ki:
– Tudja, tampont árulok.
A férfi hatalmas nevetésben tör ki, alig bírja kinyögni:
– Nem fogja elhinni, én meg toalett papírt! Még mindig egy lyukkal hátrébb!
Csak a végén a macskát elkapja egy kutya...
HÁBORÚ ÉS BÉKE
I. KÖTET
ELSŐ KÖNYV.
ELSŐ RÉSZ.
I.
- Nos, herczeg, Genua és Lucca immár nem egyebek, mint a Bonaparte-család jószágai. Nem, előre is figyelmeztetem, ha nem azzal a hírrel jön, hogy háborúnk lesz, ha még mindig megengedi magának azt, hogy ennek az antikrisztusnak (igazán már magam is kezdem hinni, hogy csakugyan az), minden alávalóságát és rémtetteit védelmezze, - többé nem ismerem önt, és ön nekem többé nem hűséges rabom, mint a hogy' mondani szokta. No, de azért Isten hozta, Isten hozta. Látom, hogy szinte megijedt tőlem, foglaljon helyet és beszéljen.
Így szólott az 1805. év júliusában Scherer Pavlovna Anna, Fedorovna Mária császárnő ösmert udvarhölgye és bizalmasa, a mint az előkelő és tekintélyes Vaszilij herczeget, a ki elsőnek érkezett az estélyre, üdvözölte. Pavlovna Anna pár nap óta köhögött, vagy mint ő mondotta, - grippeje volt (a grippe még új szó volt akkor, a melyet csak kevesen használtak). A délelőtt folyamán egy inas által szétküldött meghívók, minden megkülönböztetés nélkül, mind így szóltak:
"Ha önnek, gróf (vagy herczeg), nem akad okosabb dolga, s ha nem ijeszti meg nagyon is az a kilátás, hogy egy szegény betegnél töltse az estét, úgy nagyon fogok örülni, ha ma este hét és kilencz óra közt magamnál láthatom. Scherer Anna."
- Oh! Milyen kegyetlen megrohanás, - felelt széles ábrázatának derült kifejezésével a belépő herczeg, a ki hímzett és érdemkeresztekkel díszített udvari egyenruhát és harisnyába bujtatott lábain félczipőt viselt, s a kit ez a fogadtatás legkevésbbé sem hozott zavarba.
A herczeg azon a mesterkélt franczia nyelven beszélt, a melyen nagyapáink nemcsak beszéltek, hanem gondolkoztak is, és még hozzá azzal a halk és vállveregető hanghordozással, a melylyel az előkelő világ és az udvar körében megvénült, tekintélyes emberek szoktak beszélni. Odament Pavlovna Annához, illatszerekkel behintett fényes és kopasz fejét odadugván az orra alá, kezet csókolt neki és nyugodtan leült a pamlagra.
- Mindenekelőtt mondja meg, hogy' szolgál az egészsége? Nyugtassa meg barátját, - szólalt meg a nélkül, hogy a hangját megváltoztatta volna és olyan modorban, a melyben a köteles udvariasság és részvét mögül nyiltan kikandikált az egykedvűség, sőt a gúny is.
- Hogy' lehessen az ember egészséges, mikor a lelke szenved? Lehetséges-e mostanság nyugodtnak lenni, ha csak egy mákszemnyi érzés van is az emberben? - szólott Pavlovna Anna. - Remélem, egész este nálam marad?
- És az angol nagykövet ünnepe? Ma szerda van. Legalább meg kell mutatnom magamat ott is, - felelt a herczeg. - Eljön értem a leányom és elvisz magával.
- Azt hittem, hogy a mai ünnepet elhalasztották. Igazán mondom, ezek az örökös ünnepélyek és tűzijátékok kezdenek már kiállhatatlanok lenni.
- Ha tudták volna, hogy ön úgy akarja, bizonyára elhalasztották volna, - szólott a herczeg, a ki, mint a felhúzott óra, immár puszta megszokásból csupa olyat mondott, a mit nem is akart, hogy elhigyjenek neki.
- Jaj! Ne kínozzon már. Nos, hogy' itélik meg Novoszylczov táviratát? Ön mindent tud.
- Hogy' is mondjam csak? - szólott a herczeg hideg és unatkozó hangon. - Hogy' ítélik meg? Azt mondják, hogy Bonaparte fölégette a hajóit, mi pedig, úgy tetszik, most kezdjük fölégetni a magunkéit.
Vaszilij herczeg mindig lomhán beszélt, mint a hogy' a színész szokta valami ócska darabban a szerepét ledarálni. Scherer Pavlovna Anna, ellenkezőleg, negyven éve ellenére is, tele volt elevenséggel és fölbuzdulással.
A rajongás szinte jellemző sajátságává lett társadalmi állásának, s néha, olyankor is, a mikor nem akart, rajongóvá lett, pusztán csak azért, hogy azoknak az embereknek a várakozását, a kik őt ismerték, kielégítse. Az a tartózkodó mosoly, mely állandóan ott játszadozott Pavlovna Anna arczán, bárha nem illett is fonnyadó arczvonásaihoz, mégis, mint az elkényeztetett gyermekeknél tapasztalható, tanuságot tett róla, hogy állandóan tudatában van annak a kedves fogyatkozásnak, a melytől nem akar, nem tud és nem is tartja szükségesnek megjavulni.
A politikai eseményekről folytatott beszélgetés közepett Pavlovna Anna egyszerre fölpattant.
- Eh, ne beszéljen nekem Ausztriáról! Lehet, hogy nem értek hozzá, de Ausztria soha sem akarta és most sem akarja a háborút. Ausztria elárul bennünket. Oroszországnak egyedül kell Európa megmentőjének lenni. A mi jóltevőnk ismeri az ő magasztos hivatását és hű is marad hozzá. Ime, ez az egyetlen, a miben én hiszek. A mi jó és csodálatos uralkodónkra a világ legnagyszerűbb szerepe vár, s őt, a ki olyan erényes és olyan derék, nem fogja elhagyni az Isten, s így meg is fog tudni felelni annak a hivatásának, hogy a forradalom hydráját, mely ennek a gyilkosnak és gonosztevőnek a személyében most még szörnyűségesebbnek látszik, elpusztítsa. Nekünk egyedül kell ezt a vértanut a vérünkkel megváltani. Ugyan kire másra számíthatnánk, azt kérdem öntől? Anglia, az ő üzleti szellemével nem érti és nem is értheti meg Alexander császár lelkének a fennköltségét. Megtagadta azt, hogy Máltát kiürítse. Minden áron valami hátsó gondolatot keres és akar felfödözni a mi cselekedeteinkben. Mit mondtak az angolok Novoszylczovnak?... Semmit. Nem értették meg, képtelenek voltak megérteni a mi császárunk önmegtagadását, a ki semmit sem akar magamagáért, hanem mindent csak a világ jóvoltáért. És vajjon mit ígértek? Semmit. Még a mit megígértek, azt sem fogják megtartani! Poroszország már kijelentette, hogy Napoleon legyőzhetetlen, s hogy egész Európa sem tehet ellene semmit... És én se Hardenberg, se Haugvitz egyetlen szavában sem hiszek. Poroszországnak ez a hírhedt semlegessége nem egyéb, mint kelepcze. Én egyedül csak az Istenben, és a mi császárunk magasztos hivatásában hiszek. Ő fogja Európát megmenteni!... - Egyszerre elhallgatott és gúnyosan mosolygott a hevességén.
- Én azt hiszem, - szólott a herczeg mosolyogva, - ha a mi kedves Vinczengerodénk helyett önt küldték volna ki, ön egy csapásra megszerezte volna a porosz király hozzájárulását, ön olyan ékesszóló. Nem adna egy csésze teát?
- Tüstént adok. Igaz, - tette hozzá, ismét lecsillapodván, - ma két nagyon érdekes ember lesz nálam: Mortemare vicomte, a ki a Rohan-ok révén rokonságban van a Montmorency-akkal, Francziaország egyik legelőkelőbb családjával. Ez is egy a derék és igazi emigránsok közül. Azután Morieau abbé, hiszen ismeri ezt a mélységes elmét? Az uralkodó is fogadta. Hiszen tudja?
- Áá! Nagyon fogok örülni, - mondotta a herczeg. - Mondja csak, - tette hozzá hanyagul s mintha csak most jutott volna az eszébe, pedig az, a mit kérdezett, látogatásának voltaképpen legfőbb czélja volt; - igaz-e, hogy az özvegy császárné azt kívánja, hogy Funke bárót nevezzék ki Bécsbe, első titkárnak? Ez a báró, a mint hallom, valami teljesen jelentéktelen egyéniség. - Vaszilij herczeg ugyanis ezt az állást, a melyet Fedorovna Mária császárné közvetítésével a báró számára iparkodtak megszerezni, a fiának szánta.
Pavlovna Anna, mintegy annak jeléül, hogy azt, hogy a császárné mit akar, hogy mit szándékozik tenni, sem ő, se más nem tudhatja, szinte egészen behunyta a szemét.
- Funke bárót, - mondotta szomorú és száraz hangon, - a húga ajánlotta az anya-császárnénak. - Mikor Pavlovna Anna a császárné nevet kiejtette, a szomorúsággal vegyes odaadásnak és tiszteletnek mély és őszinte kifejezése ült ki az arczára, a mi mindannyiszor ismétlődött, valahányszor beszédközben fejedelmi pártfogóját említette. Hozzátette, hogy Ő Fensége nagy tiszteletet kegyeskedett mutatni Funke báró iránt, s megint a szomorúság fátyola borúlt a tekintetére.
A herczeg egykedvűen elhallgatott. Pavlovna Anna veleszületett udvari és női ügyességével és tapintatával egyrészről fricskát akart adni a herczegnek azért, hogy egy a császárné által ajánlott egyéniségről így merészkedett nyilatkozni, másrészt pedig meg is akarta őt nyugtatni.
- Igaz ni, a családjáról szólva, - mondotta, - tudja-e, hogy az ön leányától, azóta, hogy a világba jár, az egész társaság el van ragadtatva. Olyan gyönyörűnek találják, mint a napot.
A herczeg tisztelete és elösmerése jeléül meghajtotta magát.
- Sokszor elgondolom, - folytatta Pavlovna Anna, pillanatnyi hallgatás után, s közelebb húzódván a herczeghez, szelíden rámosolygott, ezzel akarván jelezni, hogy a politikai és világi beszélgetéseknek vége, s most a bizalmas természetűek kezdődnek: - sokszor elgondolom, hogy milyen igazságtalanul oszlik meg olykor az élet boldogsága. Miért adott önnek a sors két ilyen pompás (Anatolet, a legfiatalabbat kivéve, a kit nem szeretek, - vetette közbe határozottan, a szemöldökeit fölrántva), ilyen bájos gyermeket? Mikor ön, igazán, a legkevésbbé becsüli meg, s így nem is érdemli meg őket.
Ezzel az elragadtatás mosolyára nyíltak az ajkai.
- Mitévő legyek? Lavater azt mondta volna, hogy hiányzik az arczomról a szülői szeretet vonala, - mondotta a herczeg.
- Hagyjuk a tréfát. Én komolyan akartam önnel beszélni. Tudja, én éppenséggel nem vagyok megelégedve a kisebbik fiával. Köztünk maradjon (az arcza szomorú kifejezést öltött) szóba került a minap Ő Fensége előtt, s mindenki csak sajnálta önt...
A herczeg nem felelt, de Pavlovna Anna néma és jelentőségteljes pillantást vetett rá, és várta a választ. Vaszilij herczeg összeránczolta a homlokát.
- De hát mit gondol, hogy tennem kellene! - szólalt meg végre. - Hiszen tudja, hogy a nevelésük terén megtettem mindent, a mit egy apa csak tehet és mind a ketten rosszul sikerültek. Hyppolit legalább csöndes bolond, de Anatole még hozzá vad is. Ez az egy különbség van köztük, - mondotta, s a szokottnál természetellenesebben és mesterkéltebben mosolygott, miközben az ajkai körül támadt ránczokban különösen élesen kidomborodott valami váratlanul nyers és kellemetlen vonás.
- Miért is születnek az olyan embernek gyermekei, mint ön? Ha nem volna az apjuk, most semmiféle szemrehányást se tehetnék önnek, - szólott Pavlovna Anna, s eltűnődve felemelte a szemeit.
- Én az ön hűséges rabszolgája vagyok, s ön előtt nyiltan bevallhatom: a gyermekeim csak terhei az életemnek. Nem mondhatok mást, mint hogy ez rajtam kereszt. De hát mitévő legyek?... - Elhallgatott s egy kézmozdulattal fejezte ki kegyetlen sorsában való megnyugvását. Pavlovna Anna gondolatokba merült.
- Ön még soha se gondolt arra, hogy eltévelyedett fiát, Anatole-t megházasítsa. Azt szokták mondani, - folytatta, - hogy a vénlányoknak rögeszméje a házasítás. Én ugyan még nem érzem magamban ezt a gyöngeséget, de azért van készletben egy kicsikém, a ki nagyon boldogtalanúl él az apjával, a mi kis rokonunk... Bolkonszkája herczegnő. - Vaszilij herczeg nem felelt, bár a felfogásnak és az ítéletnek, a világfiaknál szokásos gyorsaságával, fejének egyetlen biczczentésével elárulta, hogy megfontolás tárgyává tette ezt a közlést.
- De, tudja-e, hogy ez az Anatole nekem évente 40.000 rúbelembe kerül, - mondotta, szemlátomást nem lévén képes szomorú gondolatmenetét feltartóztatni. Elhallgatott. - Mi lesz öt esztendő múlva, ha ez továbbra is így tart? Ime az apaság előnyei. És aztán gazdag ez az ön herczegnője?
- Az apja nagyon gazdag és fukar. Falun lakik. Tudja, az az ösmert Bolkonszkij herczeg, a ki még a megboldogult császár idejében nyugalomba vonult, s a kit általában csak "porosz király"-nak hívtak. Rendkívül okos ember, de kissé nehézkes, teli furcsaságokkal. Szegény kis herczegnő, nagyon boldogtalan. Van egy bátyja, az, a ki nemrég Meinen Lizát nőül vette, s a ki most Kutuzov segédtisztje. Itt lesz ma ő is.
- Hallgasson ide, kedves Anette, - szólott a herczeg, s egyszerre megfogván Pavlovna Anna kezét, valahogyan elkezdte lefelé szorítani. - Üsse nyélbe ezt a dolgot, s én örökre az ön leghűségesebb rabszolgája maradok, örökre (rapszolgája, mint a hogy az én sztarosztám a jelentéseket aláírja: legásztosabb rapszolgája). Jó családból való és gazdag. Ez minden, a mire nekem szükségem van.
És azokkal a szabad, bizalmas és kecses mozdulatokkal, a melyek őt másoktól megkülönböztették, megfogta, megcsókolta és megrázta az udvarhölgy kezét, a levegőbe intett vele és félrepillantva belevetette magát egy karosszékbe.
- Várjon csak, - szólott Pavlovna Anna eltűnődve. - Még ma beszélek Lizával, (a fiatal Bolkonszkij feleségével). És lehet, hogy nyélbe is ütöm a dolgot. Az ön családjában kezdek el beletanulni a vénlányok mesterségébe.
II.
Lassankint kezdett megtelni Pavlovna Anna fogadó-szobája. Ott volt Pétervár legelőkelőbb világa, csupán jellemre és korra nézve különböző, de a társaság szempontjából, a melyben valamennyien éltek, hasonszőrű emberek; ott volt Vaszilij herczeg leánya, a szépséges Elen, a ki az apjáért jött, hogy vele együtt elmenjen a nagykövet ünnepélyére. Báli ruhában és udvarhölgyeket megillető díszben volt. Ott volt a kis Bolkonszkij herczegné, a kit Pétervár legbájosabb asszonyának ösmertek. Csak a múlt télen ment férjhez, s mostanában áldott állapotára való tekintettel nem járt a nagy világba, de kisebb estélyeken azért megjelent. Ott volt Vaszilij herczeg fia, Hyppolit herczeg Mortemare-al, a kit ő mutatott be a társaságnak, Morieau abbé és még sokan mások is.
- Nem látta, de tán nem is ösmeri még a nénémet? - szólott Pavlovna Anna az érkező vendégekhez és nagy komolyan odavezette őket egy takaros szalagokkal ékes, alacsonytermetű öregasszonyhoz, a ki, a mint a vendégek érkezni kezdtek, legott kibiczegett a szomszéd szobából, bemutatta őket neki, majd szemeit a vendégekről lassan a nénjére emelvén, tovább ment. A vendégek valamennyien végig csinálták a nénike üdvözlésének a szertartását, a kit senki sem ismert, a ki iránt senki sem érdeklődött, s a ki voltaképpen senkinek se kellett. Pavlovna Anna szomorú és ünnepélyes érdeklődéssel figyelte az üdvözléseket, s úgy magában meg volt velük elégedve. A nagynéni ugyanazokkal a kifejezésekkel beszélt minden vendégnek az ő és a maga, nemkülönben Ő Fensége egészségéről, a mely, istennek hála, ma sokkal jobb, mint volt eddig. Mindazok, a kik elébe járúltak, a nélkül, hogy - puszta illedelemből, - valami nagy sietséget árúltak volna el, a teljesített súlyos kötelesség okozta megkönnyebbülés érzésével mentek el az öreg asszony mellől, hogy azután egész este többé feléje sem nézzenek.
A fiatal Bolkonszkája herczegné, egy aranynyal kivarrott bársonyzacskóban kézimunkát is hozott magával. Csinos, alig észrevehetően feketéllő pehelylyel szegélyezett felső ajka valamivel kurtább volt a fogainál, de annál kedvesebb volt, mikor kinyilt, s tán még kedvesebb, mikor széthúzódott és ráborúlt az alsóra. Mint a minden tekintetben elragadó nőknél rendesen lenni szokott, éppen ez a kis fogyatkozása, - felső ajkának kurtasága és félig nyitott szája, - volt az, a mi legfőbb és különleges szépségének látszott. Mindenki örömmel nézte az elevenségtől és egészségtől duzzadó fiatal anyát, a ki oly könnyedén viselte az állapotát. Az öregeknek s a komoran unatkozó fiataloknak is, ha ránéztek, úgy tetszett, hogy a mint egy darabig körülötte vannak és vele beszélgetnek, legott hozzá hasonlókká lesznek. A ki csak beszélt vele, és minden szavánál látta derült mosolyát és csillogó fehér fogait, melyek szűntelenül láthatók voltak, azt hitte magáról, hogy ma különösen szeretetreméltó. És nem volt ott senki, a ki ne ezt hitte volna magáról.
A kis herczegné, kezében a munka-zacskójával, mosolyogva, apró és gyors léptekkel megkerülte az asztalt, s vidáman megigazítván a ruháját, leült a pamlagra, az ezüst szamovár mellé, mintha csak mindaz, a mit cselekedett, neki és mindazoknak, a kik körülötte vannak, mulatság volna.
- A kézimunkámat is elhoztam, - mondotta egyszerre valamennyiüknek, miközben a reticule-jét bontogatta. - Vigyázzon, Anette, ne csináljon rossz tréfákat velem, - fordúlt oda a ház úrnőjéhez. - Azt írta nekem, hogy ma egészen szűkkörű estély lesz önnél. Láthatja, milyen egyszerűen vagyok öltözve.
És széttárta a karjait, hogy csipkékkel díszített, választékos, szürke ruháját megmutassa, mely a keble alatt széles szalaggal volt átkötve.
- Legyen nyugodt, azért valamennyiünk között még mindíg maga lesz a legszebb, - felelt Pavlovna Anna.
- Azt tudja, hogy az uram elhágy engem, - folytatta ugyanolyan hangon egy tábornokhoz fordulva, - s egyenesen megy neki a halálnak. Mondja csak, mire való ez a gyalázatos háború, - szólt oda Vaszilij herczegnek s be se várván a válaszát, odafordúlt a herczeg leányához, a szép Elenhez.
- Milyen bájos egy teremtés ez a kis herczegné! - jegyezte meg Vaszilij herczeg halkan Pavlovna Annának.
Kevéssel a kis herczegné után, kurtára nyírt hajjal, szemüveggel, az akkori divat szerint világos nadrágban, magas ingfodorral és fahéjszínű frakkban egy jól megtermett és köpczös fiatal ember lépett a terembe. Ez a köpczös fiatal ember egy Jekaterina korabeli híres mágnásnak, Bezuchij grófnak, a ki most Moszkvában halálos ágyán feküdt, volt a törvénytelen fia. Még nem volt állása sehol, csak nemrég érkezett vissza külföldről, a hol nevelkedett, s most először volt társaságban. Pavlovna Anna olyan meghajlással üdvözölte őt, a minővel szalonjának a legalsóbb rangfokozathoz tartozó látogatóit szokta. De ennek a legalacsonyabb fokú üdvözlésnek ellenére is, a belépő Pierre láttára valami olyan nyugtalanság és rémület ült ki Pavlovna Anna arczára, a minő akkor szokott az ember arczán megjelenni, ha valami iromba, vagy a helyhez éppenséggel nem illő dolgot lát. Bár Pierre csakugyan nagyobb volt valamivel a szobában levő többi férfiaknál, ez a rémület mégis csak arra az okos és egyúttal félénk, fürkésző és természetes pillantásra vonatkozhatott, a mely őt ebben a szalonban mindenki mástól megkülönböztette.
- Nagyon kedves öntől, monsieur Pierre, hogy eljött egy szegény beteget meglátogatni, - mondotta neki Pavlovna Anna s egy pillantást váltott a nénjével, a kihez őt is odavezette. Pierre pár érthetetlen szót mormogott, majd tovább fürkészett valamit a szemeivel, örömteljesen és vidáman mosolyogva, mint valami bizalmas ismerősét üdvözölte a kis herczegnét és odalépett a nagynénihez. Pavlovna Anna rémülete nem volt alaptalan, mert Pierre a nélkül, hogy a néninek Ő Fensége egészségi állapotáról szóló mondókáját végighallgatta volna, a faképnél hagyta őt. Pavlovna Anna megrémült, s a következő szavakkal állta útját: - Nem ösmeri Morieau abbét? Rendkívül érdekes ember... - tette hozzá.
- Igen, hallottam valamit az örök békére vonatkozó tervéről, s ez igazán rendkívül érdekes, de aligha megvalósítható...
- Azt hiszi? - kérdezte Pavlovna Anna, csak hogy éppen mondjon valamit, s megint visszatérjen háziasszonyi teendőihez, de Pierre ekkorra már egy ujabb illetlenséget követett el. Az imént otthagyta a nagynénit, a nélkül, hogy őt végighallgatta volna, most meg a fecsegésével tartóztatta a ház úrnőjét, a kinek máshova kellett volna mennie. Lehorgasztotta a fejét és hatalmas lábait szétterpesztve, elkezdte Pavlovna Anna előtt kifejteni, hogy miért gondolja, hogy az abbé terve puszta chimaera.
- Majd később beszélünk róla, - mondotta Pavlovna Anna mosolyogva.
Miután a fiatal embert, a kiben oly kevés volt a savoir vivre, a nyakáról lerázta, visszatért háziasszonyi teendőihez s búzgón hallgatózott és nézegetett idestova, mindenkor készen állván arra, hogy segélyt nyujtson azon a ponton, a hol a társalgás fönnakadt. Valamint egy szövőműhely tulajdonosa, miután a munkásait elhelyezte, körüljárja a műhelyt, s ha valahol egy mozdulatlan orsót lát, vagy valami szokatlan, nyikorgó, vagy nagyon is hangos hangot hall, legott odasiet, hogy az orsót megindítsa, vagy megállítsa: úgy Pavlovna Anna is a szalonjában sétálgatván, legott odasietett egy-egy elnémúlt, vagy nagyon is sokat beszélő csoporthoz, s egy-egy szóval vagy egy-egy helycserével megint visszazökkentette a rakonczátlan beszélő-gépet egyenletes és illedelmes menetébe. De még eme gondok közepett is észrevehető volt rajta az a rémület, melyet Pierre támasztott benne. Aggodalmasan nézett rá, a mint odament, hogy hallja, mit beszélnek Mortemare körül, majd meg egy másik csoporthoz csatlakozott, a hol az abbé beszélt. Pierre-re nézve, a ki külföldön nevelkedett, Pavlovna Annának ez az estélye volt az első, a melyet Oroszországban látott. Tudta, hogy itt együtt van Pétervár egész értelmisége, s mint a gyermeknek a játékosboltban, szinte elkápráztak a szemei. Folyton attól tartott, hogy elszalaszt valami okos beszédet, a mit pedig hallhatott volna. A mint az itt egybegyűltek önbizalommal teljes és előkelő arczkifejezését nézte, állandóan valami rendkívüli bölcseséget várt tőlük. Végre odalépett Morieau-hoz. A társalgás érdekesnek látszott előtte, s megállt, csak alkalomra várván, hogy, mint ezt a fiatal emberek szeretik, a maga véleményét is elmondhassa.
III.
Pavlovna Anna estélye elérte a tetőpontot. Minden oldalról egyenletesen és szünet nélkül peregtek az orsók. A nagynénin kívül, a ki mellett csak egy sovány és kisírt arczú és ebből a fényes társaságból kissé kirívó, éltesebb hölgy ült, az egész társaság három csoportra szakadt. Az egyik, jobbára férfiakból álló csoportnak az abbé volt a központja; a másik, fiatalokból álló csoport Vaszilij herczeg leánya, a szépséges Elen herczegnő, meg a piros-pozsgás és fiatalságához képest nagyon is telt, kedves kis Bolkonszkája herczegné körül verődött össze. A harmadiknak pedig Mortemare és Pavlovna Anna voltak a központjai.
A vicomte kellemes külsejű, szelíd arczú és modorú fiatal ember volt, a ki bár szemlátomást notabilitásnak tartotta magát, de jó nevelésénél fogva szerényen mégis ki engedte magát aknázni ama társaság által, a melyben volt. Pavlovna Anna ma nyilván ő vele kedveskedett a vendégeinek. Mint a jó maitre d'hôtel, a ki, mint valami természetfölöttit tálalja föl azt a darab húst, a melyhez, ha ott a piszkos konyhában látná, hozzá se nyúlna senki: úgy Pavlovna Anna is ezen az estén, mint valami rendkívül finomat tálalta föl a vendégeinek előbb a vicomte-ot, azután az abbét. Mortemare csoportjában legott Enghien herczeg meggyilkoltatásáról kezdtek beszélni. A vicomte elmondta, hogy Enghien herczeg tisztára nagylelkűségének lett az áldozata, s hogy Bonaparte iránta való haragjának egészen különös okai voltak.
- Jaj igen! Mondja el ezt nekünk, vicomte, - mondotta Pavlovna Anna örömmel, s valami à la Louis XV. ízt érzett ki ebből a mondásból: - contez-nous cela, vicomte.
A vicomte, engedelmessége jeléül meghajtotta magát és udvariasan elmosolyodott. Pavlovna Anna egy egész csoportot gyűjtött össze a vicomte körül, s mindenkit odacsődített, hogy elbeszélését meghallgassák.
- A vicomte személyesen ismerte a herczeget, - súgta oda Pavlovna Anna valakinek. - A vicomte csodálatos elbeszélő, - mondotta egy másiknak. - Hogy' kirí belőle mindjárt a jó társaságbeli ember, - figyelmeztetett egy harmadikat, s ezzel a vicomte, mint a zöldséggel meghintett rostbeef a forró tálon, a legelőnyösebb világításban át volt adva a társaságnak.
A vicomte már bele akart kezdeni az elbeszélésébe és finoman elmosolyodott.
- Jőjjön át ide, kedves Elen, - mondotta Pavlovna Anna a szép herczegnőnek, a ki valamivel távolabb ült s egy másik csoportnak volt a központja.
Elen herczegnő elmosolyodott; a tökéletesen szép hölgyeknek ugyanazzal a változhatatlan mosolyával, a melylyel a terembe lépett, fölkelt. Borostyánnal és mohával díszített fehér báli ruhájával halkan suhogva s vállainak a fehérségével, hajának és gyémántjainak a fényével csillogva végigment a férfiak előtte szétváló sorfala közt s anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, de valamennyiükre rámosolyogva, és szeretetreméltóan megadván mindenkinek a jogot arra, hogy termetének, telt vállainak, és az akkori divat szerint nagyon is kivágott keblének és hátának a szépségében gyönyörködjék, mintha csak a bál ragyogását vitte volna magával, egyenesen Pavlovna Anna felé tartott. Elen olyan szép volt, hogy nemcsak hogy nem volt benne a kaczérságnak még csak árnyéka se felfedezhető, de sőt ellenkezőleg, minden kétséget kizáró, s nagyon is erőteljesen és meggyőzően ható szépsége mintha bántotta volna. Olyan benyomást tett, mintha szerette, de nem tudta volna szépségének a hatását csökkenteni.
- Micsoda gyönyörű teremtés! - mondotta mindenki, a ki csak látta. A vicomte, mikor Elen odaült elé, s ő rá is rávilágított változatlan mosolyával, vállat vont és lesütötte a szemét, mintha valami rendkívüli érte volna.
- Igazán, szinte aggodalom fog el ilyen közönség előtt, - jelentette ki s mosolyogva lehorgasztotta a fejét.
A herczegné meztelen és telt karjaival rátámaszkodott az asztalkára, és nem találta szükségesnek, hogy bármit is mondjon. Csak mosolygott és várt. Az elbeszélés egész ideje alatt egyenesen ült, és néha, nagy ritkán, hol szép és telt karját nézte, melynek azzal, hogy az asztalra nyomta, egészen elváltozott a formája, hol pedig még sokkalta szebb keblére pislogott, a melyen megigazította a brilliáns-ékszert; néhányszor a ruháján is igazított valamit, s mikor az elbeszélés mélyebb benyomást tett rá, rápillantott Pavlovna Annára s legott ugyanazt a kifejezést öltötte föl, mely az udvarhölgy arczán látható volt, majd ismét derült mosolyában lecsillapodott. Elen után a kis herczegné is átjött a tea-asztaltól.
- Várjon csak, elhozom a kézimunkámat, - szólalt meg. - Hát maga mit csinál? Min tűnődik? - fordult oda Hyppolit herczeghez. - Hozza el a reticule-ömet.
A herczegné, a ki mosolyogva beszélt mindenkivel egyszerre, egy kis szünetet idézett elő, majd ismét leült és vidáman elhelyezkedett.
- No most jól ülök, - mondotta, s kérve a vicomte-ot, hogy kezdje el, munkához látott. Hyppolit herczeg elhozta a reticule-t, hátulról megkerülte őt, s egészen a közelébe húzván egy karosszéket, odaült mellé.
"A kedves Hyppolit" mindenkit meglepett szépséges húgához való hasonlatosságával, de leginkább azzal, hogy e hasonlatosság ellenére is megdöbbentően csúnya volt. Az arczvonásai ugyanazok voltak, mint a húgáéi, de míg ennél káprázatos fénybe burkolt mindent az eleven élet önelégült, életkedvvel teljes, fiatal és változatlan mosolya s a test szokatlan, szinte antik szépsége, addig nála, ellenkezőleg, ugyanazt az arczot, mely önhitt mogorvaságot árult el, ködbe burkolta az idiótaság, a teste meg vézna volt és gyönge. A szemei, az orra, az ajkai, minden, szinte valami határozatlan és unalmas torzképpé tömörültek, a kezei meg a lábai pedig mindíg valami elkényszeredett állásban voltak.
- Remélem, ez nem valami szellem-história? - szólalt meg, mikor odaült a herczegné mellé, és szaporán a szemeihez illesztette a lorgnette-jét, mintha e nélkül az eszköz nélkül még csak beszélni se tudna.
- Éppenséggel nem, - szólt meglepetve a vicomte és vállat vont.
- A dolog ugyanis úgy áll, hogy én a szellem-históriákat nem szenvedhetem - mondotta Hyppolit herczeg olyan hangon, a melyből nyilvánvaló volt, hogy előbb kimondta ezeket a szavakat s csak azután jött rá, hogy mit is jelentenek voltaképpen.
Annak az önhittségnek a következtében, a melylyel beszélt, senki se tudta eldönteni, vajjon nagyon okos vagy nagyon ostoba dolog volt-e az, a mit mondott. Sötétzöld frakk, - mint ő mondta, - a megijedt nimfa csípőjéhez hasonló színű nadrág, harisnya és félczipő volt rajta. A vicomte nagyon kedvesen beszélte el azt az akkoriban szájról-szájra járó adomát, a mely szerint Enghien herczeg titokban járogatott be Párisba, hogy ott egy George nevű színésznővel találkozzék, s ott akadt össze Bonapartéval is, a ki szintén részese volt a híres művésznő kegyeinek. Napoleont, mikor a herczeggel találkozott, véletlenül elfogta az az ájulás, mely gyakorta ismétlődött nála s így teljesen hatalmában volt a herczegnek, a ki azonban nem élt vissza vele, de Bonaparte később éppen ezért a nagylelkűségért boszulta meg magát halállal a herczegen.
Az elbeszélés nagyon kedves és érdekes volt, különösen az a része, mikor a vetélytársak kölcsönösen megismerik egymást, - s a hölgyek egészen izgatottaknak látszottak. - Remek, - suttogta a kis herczegné, s mintegy annak a jeléül, hogy az elbeszélés érdekessége és gyönyörűsége még abban is akadályozza őt, hogy a munkáját folytassa, beleszurkálta a tűit a munkájába. A vicomte méltányolta is ezt a néma elismerést, és hálás mosolylyal folytatta; de ekkor Pavlovna Anna, a ki folyton szemmel tartotta az ő rémes fiatal emberét, észrevette, hogy ez nagyon is nagy tűzzel és túl hangosan vitatkozik az abbéval, és legott segítségül sietett a veszélyes pontra. Pierre-nek csakugyan sikerült a politikai egyensúlyról vitába bocsátkozni az abbéval, és az abbé, a kinek a fiatal ember őszinte lelkesedése szemlátomást fölkeltette az érdeklődését, kifejtette előtte kedvencz eszméjét. Mind a ketten nagyon is élénken és természetesen hallgattak és beszéltek, s éppen ez volt az, a mi Pavlovna Annának nem tetszett.
- Ennek a módja az európai egyensúly és a népjog, - mondotta az abbé. - Csak az kell, hogy egy oly hatalmas állam, mint Oroszország, mely a barbárság hírében áll, teljesen önzetlenül az élére álljon annak a szövetségnek, melynek czélja az európai egyensúly, - s megmenti a világot!
- De hogy' találja meg ön azt az egyensúlyt? - akarta Pierre éppen kérdezni, de ekkor odalépett Pavlovna Anna, és szigorú pillantást vetve Pierre-re, megkérdezte az olasztól, hogy' bírja az itteni éghajlatot. Az olasz arcza egyszerre elváltozott, s valami bántóan mesterkélt és édeskés kifejezést öltött, mely, úgylátszik, nőkkel való társalgás közben mindig meg szokott jelenni rajta. - "Engem annyira elbűvölt annak a - különösen női - társaságnak a szellemessége és műveltsége, a melybe szerencsém volt bejuthatni, hogy még nem volt időm az éghajlatra gondolni," - mondotta. Pavlovna Anna, hogy könnyebben szemmeltarthassa őket, sem az abbét, sem Pierre-t nem bocsátotta el többé, hanem odavezette őket egy nagyobb társasághoz.
Ekkor új alak lépett a fogadó-szobába. Ez az új alak a fiatal Bolkonszkij Andrej herczeg, a kis herczegné ura volt. Bolkonszkij herczeg középtermetű, rendkívül szép fiatal ember volt, arczvonásai határozottak és szárazak. Megjelenésében minden, kezdve bágyadt és unatkozó tekintetétől, csöndes és kimért járásáig, a legélesebb ellentétben állott eleven kis feleségével. Látszott rajta, hogy mindazokat, a kik a szobában együtt voltak, nemcsak hogy ösmerte, de torkig is volt velük, úgyannyira, hogy őket nézni és hallgatni is unalmas volt neki. De, úgy látszott, hogy az összes unalmas arczok közt is, szép kis feleségének az arcza volt neki a legunalmasabb. Szép arczát eltorzító fintorral fordult el tőle. Miután Pavlovna Annának kezet csókolt, összehunyorított szemekkel nézett végig az egész társaságon.
- Ön tehát csakugyan a háborúba készül, herczeg? - szólalt meg Pavlovna Anna.
- Kutuzov tábornoknak úgy tetszett, - felelt Bolkonszkij, - hogy engem vegyen magához segédtisztnek.
- És Liza, a felesége?
- Ő falura megy.
- Hogy' van lelke az ön bájos kis feleségétől megfosztani bennünket?
- Andrej, - szólalt meg a felesége, ugyanazzal a kaczérsággal fordulván az urához, a melyet idegenekkel szemben is használni szokott, - micsoda érdekes históriát mesélt nekünk a vicomte m.-elle Georgeról és Bonaparté-ról!
Andrej herczeg összeránczolta a homlokát és elfordult. Pierre, a ki azóta, hogy Andrej herczeg a szobába lépett, le nem vette róla örömteljes és barátságos tekintetét, odament hozzá és megfogta a kezét. Andrej herczeg, a nélkül, hogy megfordúlt volna, elfintorította az arczát s bosszankodott arra, a ki a kezét megérintette, de Pierre mosolygó arczát megpillantván, egész váratlanul jóságos és kellemes mosolyra derült az ajka.
- No tessék!... Te is itt vagy, a nagy világban! - mondotta Pierre-nek.
- Tudtam, hogy ön is itt lesz, - felelt Pierre. - Eljövök ma önökhöz vacsorára, - tette hozzá halkan, hogy ne zavarja a vicomte-ot, a ki folytatta az elbeszélését. - Lehet?
- Nem, nem lehet, - szólott Andrej herczeg mosolyogva, egy kézszorítással adván tudtára Pierre-nek, hogy ezt nem is kell kérdeznie. Még valamit akart mondani, de ekkor Vaszilij herczeg a leányával együtt fölkelt, mire a két fiatal ember is fölállott, hogy helyet engedjen nekik.
- Ugy-e megbocsát, kedves vicomte, - szólott a herczeg a francziához, a szék alatt gyöngéden meghúzván a kabátja ujját, nehogy fölkeljen. - A nagykövetnek ez a szerencsétlen ünnepe egy nagy élvezettől foszt meg engem, önt pedig félbeszakítja. Roppantul nehezemre esik itthagyni az ön elragadó estélyét, - mondotta Pavlovna Annának.
A leánya, Elen herczegnő a ruháját könnyedén megemelve, ellépkedett a székek között s gyönyörű arczán még derültebben ragyogott a mosoly, Pierre szinte ijedten és elbűvölt szemekkel nézett erre a gyönyörű teremtésre, a mint elhaladt előtte.
- Nagyon szép, - jegyezte meg Andrej herczeg.
- Nagyon, - szólott Pierre.
Vaszilij herczeg, mikor Pierre mellett elment, megfogta a kezét és Pavlovna Annához fordúlt:
- Csiszolja ki nekem ezt a medvét, - mondotta. - Lám, már egy hónapja, hogy nálam van és ma látom először a világban. Pedig a fiatal embernek semmire sincs annyira szüksége, mint okos nők társaságára.
IV.
Pavlovna Anna elmosolyodott s megígérte, hogy majd foglalkozik Pierre-rel, a kiről tudja, hogy az apja révén rokona Vaszilij herczegnek. Az az éltes hölgy, a ki azelőtt a nagynéni mellett ült, sietve fölkelt és az előszobában utólérte Vaszilij herczeget. Egyszeriben eltűnt az arczáról az addigi mesterkélt érdeklődés. Jóságos, kisírt ábrázata csak nyugtalanságot és rémületet árult el.
- Vajjon mi hírt mondhat nekem, herczeg, az én Boriszomról? - kérdezte, miután az előszobában utólérte őt (a Borisz nevet az o betű különös hangsulyozásával ejtette ki). - Én tovább nem maradhatok Péterváron. Mondja, milyen híreket vihetek az én szegény fiacskámnak?
Annak ellenére, hogy Vaszilij herczeg kelletlenül, sőt udvariatlanul hallgatta az éltes hölgyet, sőt még türelmetlenségének is jelét adta, a hölgy gyöngéden és meghatóan mosolygott rá, s hogy el ne menjen, megfogta a kezét.
- Mi az önnek, egy szót szólni az uralkodónak, s legott áthelyezik a testőrséghez, - mondotta kérő hangon.
- Higyje el, herczegné, hogy én minden lehetőt elkövetek, - felelt Vaszilij herczeg, - de az már bajos dolog, hogy az uralkodót megkérjem; inkább azt tanácsolom, hogy Goliczyn herczeg útján fordúljon Rumjanczovhoz: ez okosabb volna.
Az éltes hölgy Oroszország legelőkelőbb családjából származott és Drubeczkája herczegnő nevét viselte, de szegény volt, régen visszavonult a társaságból és azelőtti összeköttetéseit mind elvesztette. Most azért jött, hogy kijárja azt, hogy egyetlen fiát áthelyezzék a testőrséghez. Csak azért volt meghíva és jött el Pavlovna Anna estélyére is, hogy Vaszilij herczeggel találkozhassék s a vicomte elbeszélését is csak azért hallgatta végig. Vaszilij herczeg szavaitól megrémült, valamikor szép arcza elkeseredést árult el, de ez csak egy perczig tartott. Csakhamar újra elmosolyodott és még erősebben megfogta Vaszilij herczeg kezét.
- Hallgasson ide, herczeg, - mondotta, - én soha se kértem s nem is fogok kérni öntől semmit, és soha sem emlékeztettem még önt édes apámmal való barátságára. De most, az Istenre kérem, tegye meg ezt a fiamért, s én mindig jótevőmként fogom önt tisztelni, - tette hozzá szaporán. - Nem, ne haragudjék, hanem ígérje meg ezt nekem. Goliczynt már kértem, elutasított. Legyen megint az a jóságos ember, a ki annakelőtte volt, - tette hozzá, s bár könnyek csillogtak a szemében, megpróbált mosolyogni.
- Papa, elkésünk, - szólalt meg az ajtóból Elen herczegnő, miközben antik szépségű vállain megfordította gyönyörű fejét.
De a világban való befolyás olyan tőke, a melyet ne hogy elfogyjon, kímélni kell. Ezt Vaszilij herczeg is tudta, s elgondolván, hogy ha mindazokért közbevetné magát, a kik a pártfogását kérik, csakhamar lehetetlenné válnék a maga számára bármit is kérnie, nagyon ritkán használta a befolyását. De Drubeczkája herczegnő ügyében, most, hogy újra hozzáfordult, valami lelkiösmeret-furdalás félét érzett. A herczegnő az igazságra emlékeztette őt: pályáján az első lépésekért az ő apjának volt a lekötelezettje. Ezenkívül a modorából is látta rajta, hogy ő egyike azoknak a nőknek, és különösen anyáknak, a kik ha valamit a fejükbe vettek, mindaddig nem tágítanak, míg kívánságaikat nem teljesítik, s ellenkező esetben képesek rá, hogy nap-nap után, minden perczben betolakodnak, sőt még jeleneteket is csinálnak. Ez az utóbbi gondolat megingatta őt.
- Kedves Mihajlovna Anna, - mondotta szokott bizalmaskodó, de egyúttal közönyös hangján, - nekem azt, a mit ön kér tőlem, szinte lehetetlen megtennem, de hogy megmutassam, mennyire szeretem önt és milyen nagyra becsülöm boldogult édes apjának az emlékét, még a lehetetlent is meg fogom tenni: az ön fiát át fogják helyezni a testőrséghez, itt a kezem rá. Nos, meg van velem elégedve?
- Oh én kedves jótevőm! Nem is vártam öntől egyebet, tudtam, hogy ön milyen jó. - A herczeg távozni akart.
- Várjon még, csak két szót. De ha már áthelyezik a testőrséghez... - itt zavarba jött. - Ön jól van Kutuzov Ilarionovics Mihaillal, ajánlja neki Boriszt segédtisztnek. Akkor legalább nyugodt volnék, s akkor...
Vaszilij herczeg elmosolyodott. - Ezt nem igérem. Fogalma nincs, hogy mennyire ostromolják Kutuzovot azóta, hogy főparancsnokká kinevezték. Ő maga úgy nyilatkozott előttem, hogy a moszkvai úriasszonyok úgy látszik valamennyien összebeszéltek, hogy a gyermekeiket mind átengedik neki segédtiszteknek.
- Nem, ígérje meg, addig nem eresztem el, édes lelkem, jóltevőm...
- Papa, - ismételte a szép herczegnő ugyanolyan hangon, - elkésünk.
- Nos hát, a viszontlátásra, Isten vele. Hiszen látja...
- Tehát holnap szól az uralkodónak?
- Föltétlenül, de hogy Kutuzovnak is szólok-e, azt nem ígérem.
- Ugyan, ígérje meg Basile, - szólt utána Mihajlovna Anna, azzal a kaczér mosolylyal, mely valamikor alkalmasint sajátja volt, de most éppenséggel nem illett kiaszott ábrázatához. Szemlátomást megfeledkezett az éveiről és puszta szokásból szabadjára engedte összes egykori asszonyi képességeit. De alig hogy a herczeg kiment, újra megjelent az arczán az a mesterkélt és hideg kifejezés, mely annakelőtte ott ült rajta. Visszatért ahhoz a társasághoz, a melyben a vicomte folytatta az elbeszélését, s megint úgy tett, mintha odafigyelne, pedig csak a távozás idejét leste, mert hiszen a dolgát elvégezte.
- De mit szól ehhez az utolsó koronázási komédiához ott Milanoban? - kérdezte Pavlovna Anna. - És ime, egy még újabb komédia: Genua és Lucca népe kifejezi az óhajtását Buonaparte úr előtt, Buonaparte úr pedig ott ül a trónuson és teljesíti a nép kívánságait. Oh! Ez pompás valami! Na, ettől az ember akár meg is bolondulhat. Mintha csak az egész világ elvesztette volna a fejét.
Andrej herczeg elmosolyodott és egyenesen belenézett Pavlovna Anna arczába.
- Az Isten koronát adott nekem; jaj annak, a ki hozzá mer nyúlni, - mondotta (ezek Buonaparte szavai voltak, melyeket akkor mondott, mikor a koronát a fejére tették.) - Azt mondják rendkívül szép volt, mikor ezeket a szavakat mondta, - tette hozzá, s még egyszer ismételte ezeket a szavakat olaszul: - "Dio me la dona, guai a qui la tocca".
- Remélem, - folytatta Pavlovna Anna, - hogy ez volt az a csepp, a melytől a pohár kicsordul. Az uralkodók nem tűrhetik tovább ezt az embert, a ki mindenkit megfenyeget.
- Az uralkodók! Nem beszélek Oroszországról, - mondotta a vicomte udvariasan és váratlanul. - Az uralkodók! De vajjon mit tettek XVIII. Lajosért, a királynéért, Jelizavetáért? Semmit, - folytatta nekihevülve. - És higyjék meg nekem, hogy el fogják venni büntetésüket azért, hogy a Bourbonok ügyét cserben hagyták. Az uralkodók! Követeket küldenek majd, hogy a trónbitorlót üdvözöljék.
S megvetően felsóhajtva, megint megváltoztatta a helyzetét. Hyppolit herczeg, a ki lorgnette-jével felé fordúlt, s elkérvén tőle egyik tűjét, elkezdte vele az asztalra rajzolni a Condé-k czímerét. Olyan fontoskodó arczczal magyarázgatta neki ezt a czímert, mintha csak a herczegné fölkérte volna rá.
A herczegné mosolyogva hallgatta.
- Ha Bonaparte még egy évig a franczia trónon marad, - folytatta a vicomte a megkezdett beszélgetést, egy olyan embernek az ábrázatával, a ki nem hallgat a többiekre, hanem ebben a dologban, melyet mindenki másnál jobban ismer, csak a maga gondolatmenetét követi, - akkor nagyon is messzire találnak menni a dolgok. A fondorkodások, az erőszakoskodások, a számkivetések és a kivégzések örök időkre megsemmisítik a franczia társaságot, - értem a jó társaságot, - és akkor...
Vállat vont s a kezeivel hadonászott. Pierre, a kit ez a beszélgetés érdekelt, akart valamit mondani, de Pavlovna Anna, a ki ott őrködött felette, közbevágott:
- Sándor czár, - mondotta azzal a szomorúsággal, a melylyel a császári családra vonatkozó nyilatkozatait mindig kísérni szokta, - kijelentette, hogy ő teljesen a francziákra bízza kormányformájuknak a megválasztását. S én azt hiszem, semmi kétség az iránt, hogy a bitorló alól felszabadulva, az egész nemzet törvényes királya karjaiba veti magát, - mondotta Pavlovna Anna, iparkodván az emigránssal és a royalistával szemben szeretetreméltó lenni.
- Ez még kétséges, - szólott Andrej herczeg. - A vicomte úr joggal mondja, hogy a dolgok már nagyon is messzire jutottak. Én azt hiszem, hogy nehéz lesz visszatérni a régihez.
- A mennyire én hallottam, - szólt bele ismét Pierre elpirulva, - már csaknem az egész nemesség Bonaparte pártjára állott.
- Ezt a bonapartisták mondják, - szólott a vicomte a nélkül, hogy Pierre-re nézett volna. - Mostanában nagyon bajos ám Francziaország közvéleményét megösmerni.
- Ezt Buonaparte mondotta, - jegyezte meg Andrej herczeg gúnyosan. (Nyilvánvaló volt, hogy a vicomte nem tetszett neki, s hogy bárha nem nézett is rá, ő ellene irányozta a szavait.)
- "Én megmutattam nekik a dicsőség útját; nem kellett nekik, - mondotta rövid hallgatás után, Napoleon szavait ismételvén: - megnyitottam előttük a termeimet; tömegesen özönlöttek..." Nem tudom, mennyiben volt joga így beszélni.
- Semennyiben! - felelt a vicomte. - A herczeg meggyilkoltatása után még a legelfajultabb emberek is megszűntek hőst látni benne. Ha hős volt is egyes emberek szemében, - szólott a vicomte Pavlovna Annához fordúlva, - a herczeg megöletése után egy vértanúval több lett az égben és egy hőssel kevesebb a földön.
Pavlovna Annának és másoknak még arra se volt idejük, hogy egy mosolylyal jutalmazzák a vicomtenak ezeket a szavait, mikor Pierre megint beleszólt a beszélgetésbe és Pavlovna Anna, bár megérezte, hogy valami illetlenséget fog mondani, már nem tudta őt ebben megakadályozni.
- Enghien herczeg kivégeztetése, - mondotta monsieur Pierre, - állami szükségesség volt, s én határozottan lelki nagyságot látok abban, hogy Napoleon nem félt ezért a cselekedetért egymaga elvállalni a felelőséget.
- Istenem! Oh Istenem! - szólott Pavlovna Anna rémült suttogással.
- Ön helyesli a gyilkosságot?... hogyan, monsieur Pierre, ön a gyilkosságban lelki nagyságot lát! - mondotta a kis herczegné mosolyogva és közelebb húzta a kézimunkáját.
- Áá! Óoh! - méltatlankodtak mindenfelé.
- Pompás! - szólott Hyppolit herczeg angolul, s a tenyerével elkezdte csapdosni a térdét. A vicomte csak vállat vont.
Pierre a szemüvege fölött diadalmasan nézett végig a hallgatóin.
- Én azért beszélek így, - folytatta elszántan, - mert a Bourbonok megszöktek a forradalom elől és átengedték a népet az anarchiának; s egyedül Napoleon volt az, a ki meg tudta érteni és le tudta győzni a forradalmat, s azért a közjó érdekében nem állhatott meg egyetlen ember élete előtt.
- Nem volna kedve átmenni ahhoz a másik asztalhoz? - szólt rá Pavlovna Anna. De Pierre, a nélkül, hogy felelt volna, folytatta a mondókáját.
- Nem, - mondotta mind jobban nekihevülve: - Napoleon nagy, mert a forradalom fölé tudott emelkedni, elnyomta a visszaélést, s fönntartott mindent, a mi jó - a polgárok egyenlőségét, a szó és a sajtó szabadságát, s csakis ezért szerezte meg magának a hatalmat.
- Igen, ha hatalomra jutván, azt nem gyilkolásra használta volna föl, hanem átadta volna a törvényes királynak, - mondotta a vicomte, - akkor én is nagy embernek ismerném el őt.
- Ezt nem tehette volna meg. A nép csak azért adta az ő kezébe a hatalmat, hogy ő viszont megszabadítsa a népet a Bourbonoktól, és mert nagy embert látott benne. A forradalom nagy dolog volt ám, - folytatta monsieur Pierre, ezzel az elszánt és kihívó vezérgondolattal elárulván nagy fiatalságát és azt a vágyát, hogy minél teljesebben kimondjon mindent.
- A forradalom és a királygyilkosság nagy dolog?... Ezek után... De nem akarna átmenni a másik asztalhoz? - ismételte Pavlovna Anna.
- Rousseau "társadalmi szerződése" - mondotta a vicomte szelíd mosolylyal.
- Én nem beszélek a királygyilkosságról. Én az eszméről beszélek.
- Igen, a rablás, az öldöklés és a királygyilkosság eszméjéről, - szólt közbe ismét egy gúnyos hang.
- Ezek természetesen szélsőségek voltak, de nem is ezekben van az egésznek a jelentősége; a dolog jelentősége az emberi jogokban, az előítéletek alól való fölszabadulásban, s a polgárok egyenlőségében van, és mindezeket az eszméket Napoleon teljes erejükben fönntartotta.
- Szabadság és egyenlőség, - szólott a vicomte megvetően, mintha csak rászánta volna magát, hogy végre a legkomolyabban bebizonyítja ez ifjoncz beszédének teljes ostobaságát, - csupa nagyhangú szó, mely már rég kompromittálva van. Ki ne szeretné a szabadságot és az egyenlőséget? Már a mi Üdvözítőnk is a szabadságot és az egyenlőséget hirdette. De vajjon a forradalom után boldogabbak lettek az emberek? Ellenkezőleg. Mi akartuk a szabadságot, de Bonaparte megsemmisítette.
Andrej herczeg mosolyogva nézett hol Pierre-re, hol a vicomtera, hol pedig a ház úrnőjére. Pierre első kirohanásának az első pillanatában Pavlovna Anna, a világban való járatossága ellenére is, elszörnyűködött; de mikor látta, hogy a vicomte Pierre istenkáromló szavaira se jött ki a sodrából, s mikor meggyőződött róla, hogy ezeket a szavakat elfojtani már amúgy is lehetetlen, összeszedte magát, és a vicomtehoz csatlakozván, megrohanta a szónokot.
- De kedves monsieur Pierre, - mondotta Pavlovna Anna, - hogy' magyarázza ön azt a nagy embert, a ki minden vád és minden tárgyalás nélkül képes volt egy herczeget, vagy egyszerűen egy ártatlan embert kivégeztetni?
- Én meg azt kérdem, - szólott a vicomte, - hogy' magyarázza monsieur, Brumaire 18-ikát? Hát ez tán' nem volt árulás? Ez gazság volt, mely éppenséggel nem hasonlít egy nagy ember eljárásához.
- Hát az afrikai foglyok, a kiket felkonczoltatott? - jegyezte meg a kis herczegné, - ez rettenetes! - S vállat vont.
- Parvenu, akármit mondjanak is, - tódította Hyppolit herczeg.
Monsieur Pierre nem tudta kinek feleljen, végignézett mindannyiukon és elmosolyodott. Az ő mosolya nem volt olyan, mint másoké, mely összeolvad a komolysággal, ő nála, ellenkezőleg, mikor a mosoly megjelent, egyszerre, egy pillanat alatt eltűnt arczának a komolysága, sőt valamelyes mogorvasága is, és egy egészen más, gyerekes, jóságos, sőt ostoba és mintegy bocsánatot kérő arcz váltotta föl a helyét.
A vicomte előtt, a ki most látta őt először, tisztán állott, hogy ez a jakobinus korántsem olyan félelmes, mint a minők a szavai. Mindannyian elhallgattak.
- Hogy' akarják, hogy mindenkinek egyszerre feleljen? - szólalt meg Andrej herczeg. - Azután meg különbséget kell tenni az államférfiú, a magánember, a hadvezér és a császár cselekedetei közt. Nekem legalább úgy tetszik.
- Igen, igen, természetesen, - kapott rajta Pierre, megörülvén a váratlan támogatásnak.
- Azt lehetetlen be nem ösmerni, - folytatta Andrej herczeg, - Napoleon, mint ember nagy az arcolei hidon, a jaffai kórházban, a hol kezet szorít a pestis-betegekkel, - de... de vannak más cselekedetei, a melyeket bizony bajos igazolni.
Andrej herczeg, a ki nyilván enyhíteni akarta Pierre szavainak a kellemetlen hatását, fölkelt, hogy távozzék, s intett a feleségének is.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egyszerre Hyppolit herczeg fölkelt, s egy kézintéssel valamennyiüket fölkérvén, hogy maradjanak és üljenek le, így szólott:
- Ma egy pompás moszkvai adomát hallottam; önöknek is kedveskednem kell vele. Bocsásson meg vicomte, de oroszul fogom az adomát elmondani, mert különben minden sava-borsa kárbavész. - És Hyppolit herczeg elkezdett beszélni oroszul, de olyan kiejtéssel, a minővel azok a francziák beszélnek, a kik egy évet töltöttek Oroszországban. Hyppolit herczeg olyan szívósan követelte az elbeszéléséhez a jelenvoltak figyelmét, hogy valamennyien megállottak.
- Van Moszkvában egy úrnő, egy előkelő dáma. És ez a dáma nagyon fösvény. Szüksége volt a kocsija mögé két inasra. Még pedig szép, szálas inasra. Már olyan volt az ízlése. S volt neki egy szobaleánya, a ki szintén szép, nyúlánk leány volt. Azt mondotta...
Hyppolit herczeg itt elgondolkozott és szemlátomást valamin törte a fejét.
- Azt mondotta... igen azt mondotta: "leányzó, (már mint a szobaleány) ölts libériát, és jőjj velem, a kocsim után, látogatásokat fogunk tenni".
Ekkor Hyppolit herczeg nagyot szusszant és sokkal előbb elkaczagta magát, mint a hallgatói, a mi nagyon kedvezőtlen benyomást keltett, az ő hátrányára. De azért néhányan, köztük az éltes hölgy és Pavlovna Anna is, elmosolyodtak.
- El is ment. Hirtelen nagy szél támadt. A leány elvesztette a kalapját, s hosszú haja szétbomlott...
Itt már nem tudta magát tovább tartóztatni, és szakgatott kaczagásra fakadt, miközben így szólt:
- És az egész világ megtudta...
Ezzel az adoma véget ért. Bár teljességgel érthetetlen volt, hogy miért mesélte ezt el, s hogy miért kellett ezt föltétlenül oroszul elmondania, de azért Pavlovna Anna és mások is teljes mértékben méltányolták Hyppolit herczeg nagyvilági szeretetreméltóságát, a melylyel monsieur Pierre oly kevéssé szeretetreméltó kirohanását olyan kellemesen fejezte be. Az adoma után a társalgás a legutóbbi és a legközelebbi bálra, a szinházra és arra vonatkozó apró és jelentéktelen eszmecserékre foszlott szét, vajjon kik, hol és mikor fogják egymást ismét viszontlátni.
V.
A vendégek köszönetet mondva Pavlovna Annának ezért az elragadó estéért, oszladozni kezdtek.
Pierre nagyon faragatlanul viselkedett. Kövér, a szokottnál jóval magasabb termetű, széles vállú s nagy, vörös kezű ember lévén, mint mondani szokás, nem tudta, hogy' kell egy szalonba belépni, és még kevésbbé tudott belőle távozni, vagyis távozása előtt valami nagyon kellemeset mondani. Ezenkívül szórakozott is volt. Mikor fölkelt, a kalapja helyett egy tollbokrétával díszített, háromszögletes tábornoki kalapot kapott föl, s a forgóját simogatva mindaddig szorongatta, míg a tábornok vissza nem kérte tőle. De minden szórakozottságáért s a mozgásban és a beszédben való ügyefogyottságért kárpótolt arczának jólelkű, egyszerű és szerény kifejezése. Pavlovna Anna odafordúlt hozzá és keresztényi szelídséggel tudtára adván, hogy iménti kirohanását megbocsátotta, bólintott felé és így szólt:
- Remélem, hogy még látom, de azt is remélem, hogy meg fogja változtatni a nézeteit, kedves monsieur Pierre, - mondotta.
Mikor ezt megmondta neki, ő semmit se felelt, csak meghajtotta magát, s mindannyiuknak még egyszer megmutatta a mosolyát, mely semmit se mondott, ha csak ezt nem: "Nézetek ide, nézetek oda, de hiszen láthatják, milyen pompás és jó fiú vagyok". S Pavlovna Annával egyetemben valamennyien önkéntelenül érezték, hogy így is van.
Andrej herczeg kiment az előszobába és odatartván a vállait az inasnak, a ki rádobta a köpenyét, egykedvűen hallgatta a feleségének Hyppolit herczeggel való fecsegését, a ki szintén kijött az előszobába. Hyppolit herczeg közvetlenül ott állott az áldott állapotban lévő, csinos herczegné mellett, s lorgnette-jén keresztül makacsúl rászögezte a szemeit.
- Menjen be, Anette, megfázik, - szólott a kis herczegné, Pavlovna Annától búcsúzkodván. - Tehát rendben van, - tette hozzá halkan.
Pavlovna Anna már módját ejtette, hogy Lizával beszéljen arról a házasságról, a melyet Anatole és a kis herczegné sógornője közt tervezett.
- Teljesen megbízom önben, kedves barátnőm, - mondotta Pavlovna Anna szintén halkan, - ön majd ír neki és közli velem is, hogy az apja hogy gondolkozik a dologról. A viszontlátásra, - s ezzel bement az előszobából.
Hyppolit herczeg odament a kis herczegnéhez, s egészen közel odahajtván hozzá a fejét, suttogva elkezdett valamit mondani neki.
Két inas állt ott, az egyik a herczegnéé, a másik az övé, s nagykendővel és felöltővel a kezében, várta, mikor fejezik be a mondókájukat, s olyan ábrázattal hallgatta a franczia beszédet, melyhez nem is konyított, mintha mindent, a mit csak mondtak, megértett volna, csak nem akarná ezt elárúlni. A herczegné, mint mindig, mosolyogva beszélt és nevetve hallgatott.
- Nagyon örülök, hogy nem mentem el a nagykövethez, - szólott Hyppolit herczeg, - tiszta unalom... Gyönyörű este volt, nemde, gyönyörű volt?
- Azt mondják, hogy az a bál nagyon szép lesz, - felelt a herczegné, elfintorítva pelyhesszélű ajakát. - A társaság szépei mind ott lesznek.
- Nem mind, mert ön nem lesz ott; nem mind, - jegyezte meg Hyppolit herczeg örömteljesen mosolyogva s elvette az inastól a nagykendőt, sőt még félre is tolván őt, elkezdte fölsegíteni a herczegnőre. Vajjon ügyetlenségből-e vagy szándékosan (ezt senki se láthatta), de mikor a nagykendő már a helyén volt, még sokáig nem vette le a kezét, s szinte átölelte a fiatal hölgyet.
A herczegné kecsesen, s folyton mosolyogva félrehúzódott, elfordúlt és az urára nézett. Andrej herczegnek be voltak hunyva a szemei. Olyan álmosnak és kimerűltnek látszott.
- Készen van? - kérdezte a feleségétől s egy pillantást vetett rá.
Hyppolit herczeg sietve fölvette a redingote-ját, mely a legújabb divat szerint a sarkáig ért, s belegabalyodván kifutott a feljáróra a herczegné után, a kit az inas fölsegített a kocsira.
- Herczegné, a viszontlátásra, - kiáltott rá, miközben a nyelve is épp úgy megbicsaklott, mint a lábai.
A herczegné a ruháját összekapva beült a hintó homályába; az ura meg eligazította a kardját; Hyppolit herczeg pedig szolgálatkészség ürügye alatt még mindig ott lábatlankodott körülöttük.
- Bocsásson meg, uram, - fordult oda Andrej herczeg szárazon és barátságtalanúl Hyppolit herczeghez, a ki az útjában állott.
- Pierre, várlak, - szólott ugyancsak Andrej herczeg hangja szelíden és lágyan.
A csatlós megindúlt s a hintó kerekei dübörögve robogtak tova. Hyppolit herczeg szakgatott mosolylyal állt a följárón és várta a vicomte-ot, a kinek megigérte volt, hogy hazaviszi.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- Nos, drágám, az ön kis herczegnéje igazán nagyon kedves! - mondotta a vicomte, mikor Hyppolittal beült a hintóba. - Nagyon kedves, - megcsókolta az ujjai hegyét, - és tökéletes franczia asszonyka.
Hyppolit szuszogva elmosolyodott.
- De tudja-e, hogy ön, ártatlan külseje ellenére is, rettenetes ember, - folytatta a vicomte. - Sajnálom a férjet, ezt a tisztecskét, a ki valósággal az uralkodó herczeget játszsza.
Hyppolit megint elszusszantotta magát és nevetve így szólt:
- S ön még azt mondta, hogy az orosz hölgyek rosszabbak a francziáknál? Csak bánni kell velük tudni.
Pierre, a ki előre ment volt, mint aféle bennfentes ember bement Andrej herczeg dolgozószobájába, s szokása szerint legott ledőlt a pamlagra, levette a polczról az első könyvet, mely a kezébe akadt (Caesar emlékiratait), s nekikönyökölve, a kellő közepén elkezdte olvasni.
- Mit csináltál m-me Shererrel? Még utóbb komolyan belebetegszik, - mondotta Andrej herczeg, a mint a szobába lépett és kis fehér kezeit dörzsölgette.
Pierre egész testével egyet fordúlt, úgy, hogy megrecscsent alatta a pamlag, élénk arczát Andrej herczeg felé fordította, elmosolyodott és legyintett a kezével. - Nem, ez az abbé nagyon érdekes ember, de nem ért a dologhoz... Szerintem az örök béke igen is lehetséges, de... nem is tudom, hogy' mondjam... de nem a politikai egyensúly útján...
Andrej herczeget az ilyen elvont elmélkedések nyilván nem érdekelték.
- Nem lehet ám, mon cher, mindenütt mindazt kimondani, a mit az ember gondol. Nos, tehát elszántad már magadat valamire? Lovas-testőr leszel-e vagy diplomata? - kérdezte Andrej herczeg pillanatnyi hallgatás után.
Pierre felült a pamlagon s maga alá szedte a lábát.
- Képzelje csak, még mindig nem tudom. Sem ez, sem az nincs inyemre.
- De valamire csak el kell szánnod magadat? Az apád vár.
Pierre-t tíz éves korában egy abbé-nevelő társaságában külföldre küldték, s ott volt húsz esztendős koráig. Mikor visszatért Moszkvába, az apja az abbét elbocsátotta és így szólt a fiatal emberhez: - Most pedig menj el Pétervárra, nézz körül és válassz. Én beleegyezem mindenbe. Ime egy levél Vaszilij herczeghez, és ime, itt van pénz is. Írj mindenről, mindenben kész vagyok segítségedre lenni. - Pierre immár három hónap óta válogatott a pályák között és nem csinált semmit. Erről a válogatásról beszélt neki most Andrej herczeg. Pierre megdörzsölte a homlokát.
- De alkalmasint szabadkőmüves, - mondotta, az abbét értve alatta, a kivel az estélyen találkozott.
- Eh, badar beszéd, - vágott közbe ismét Andrej herczeg, - térjünk inkább a dologra. Voltál már a lovas testőrségnél?
- Nem, nem voltam, de lám, mi jutott eszembe, már rég akartam mondani. Most háborút viselünk Napoleon ellen. Ha ez a háború a szabadságért folyna, azt érteném, s én lennék az első, a ki katonai szolgálatba lépnék; de segítségére lenni Angliának és Ausztriának a világ legnagyobb embere ellen... ez nem szép.
Andrej herczeg csak a vállát vonogatta Pierre gyerekes beszédére. Úgy tett, mintha ekkora badarságra nem is lehetne felelni; és csakugyan, erre a naiv kérdésre bajos is lett volna mást felelni, mint a mit Andrej herczeg felelt. - Ha az emberek mindig csak a maguk meggyőződéséért háborúskodnának, akkor nem volna háború, - mondotta.
- Lám, ez volna aztán a pompás, - szólott Pierre.
Andrej herczeg elmosolyodott. - Az nagyon meglehet, hogy ez pompás volna, de nem lesz meg soha.
- De hát ön miért megy akkor a háborúba? - kérdezte Pierre.
- Miért? Magam se tudom. Mert kell. Azonkívül, megyek, mert... - Itt megakadt. - Megyek, mert ez az élet, a melyet itt élek, nem nekem való.
VI.
A szomszéd szobából női ruha suhogása hallatszott. Andrej herczeg mintegy fölócsudván, összerezzent s az arcza ugyanolyan kifejezést öltött, mint Pavlovna Anna szalonjában. Pierre leeresztette a lábait a pamlagról. Belépett a herczegné. Már más, otthoni, de épp oly választékos és friss ruha volt rajta. Andrej herczeg fölkelt, és előzékenyen széket tolt elé.
- Sokszor elgondolom, mért van az, - szólalt meg, szokása szerint francziául, miközben gondosan elhelyezkedett a karosszékben, - mért van az, hogy Anette nem ment férjhez? Uraim, milyen ostobák is maguk mind, hogy nem vették őt feleségül. Már megbocsássanak, de önök semmit sem értenek az asszonyokhoz. Milyen kötekedő ember maga, monsieur Pierre.
- Az urával is folyton csak kötekedem; nem értem, mért akar háborúba menni, - szólott Pierre s minden tartózkodás nélkül (mely pedig fiatal embereknek hölgyekkel való érintkezésében olyan gyakori) fordúlt a herczegnéhez.
A herczegné összerezzent. Pierre szavai nyilván az elevenére tapintottak.
- Oh, hiszen én is csak ugyanazt mondom! - szólott. - Nem értem, határozottan nem értem, hogy' nem tudnak meglenni a férfiak háború nélkül? Mért van az, hogy mi, asszonyok, semmit sem akarunk, nekünk semmi se kell? De ime, ítéljen ön maga. Én mindig mondom neki: ő itt segédtisztje a nagybácsinak, a lehető legfényesebb állása van. Olyan jól ösmeri, olyan nagyra becsüli mindenki. A napokban Apraxinéknál hallom, a mint egy hölgy kérdezi: - Ez az az ösmert Andrej herczeg? - Becsületszavamra! - Elmosolyodott. - Minden ajtó tárva van előtte. Nagyon könnyen szárnysegéddé is lehetne. A mint bizonyára tudja, az uralkodó is kegyes volt iránta. Éppen Anette-el is beszéltünk róla, milyen könnyű volna ezt eligazítani. Mit szól hozzá?
Pierre rápillantott Andrej herczegre, s látván, hogy ez a beszélgetés nincs inyére, semmit se felelt.
- Mikor megy? - kérdezte.
- Oh, ne is beszéljen erről az utazásról. Ne is beszéljen róla. Hallani sem akarok felőle, - szólalt meg a herczegné épp olyan szeszélyesen enyelgő hangon, a minővel a szalonban Hyppolit herczeggel beszélt s a mely annyira nem illett ahhoz a családi körhöz, a melynek Pierre is úgyszólván egyik tagja volt. - Ma, mikor úgy elgondoltam, hogy mindezeket a kedves összeköttetéseket meg kell szakítanom. - Aztán meg, hiszen tudod, Andrej?... - Jelentőségteljes pillantást vetett az urára. - Félek! Félek! - suttogta, s megborzongott a háta. Az ura olyan pillantással nézett rá, mintha csodálkozva vette volna észre, hogy ő rajta és Pierren kívül még valaki van a szobában; és hideg udvariassággal kérdőleg fordúlt a feleségéhez:
- Mitől félsz, Liza? Én nem értelek, - mondotta.
- Lám, milyen önzők a férfiak, mind, egytől-egyig önzők! Holmi szeszélyből itt hagy engem, s zár alá tesz valahol falún, egyedül.
- Az apáddal és a hugoddal, ne feledd, - szólott Andrej herczeg halkan.
- Az mindegy, de azért egyedül, a barátaim nélkül... És még azt akarja, hogy ne féljek.
A hangja immár duzzogóvá vált, az ajka fölhúzódott, s valami mogorva, állatias, mókus-kifejezést kölcsönzött az