Az ifjú Lindberghet mindig is érdekelte a technika, a motorizáció, s már tinikorában arról álmodozott, hogy mielőbb maga is saját gépjárművel száguldhat majd. Nem is kellett erre sokat várnia, ugyanis éppen csak 18 múlt, amikor minden pénzét magához véve szülővárosában, Little Falls-ban betért Martin Engstrom vegyeskereskedésébe, hogy vásároljon egy motort magának.
Választása egy 1919-es gyártású, 1920-ban forgalomba helyezett, V2-es Excelsior X-re esett. Hamar ráérzett a 60 köbhüvelykes (1000 köbcentis), IOE-vezérlésű (alul vezérelt, oldalt szelepelt, álló szívó- és függő kipufogószelepű), háromfokozatú váltóval és szíjhajtással kiegészített gépre, amit - a repülőkhöz hasonlóan - elég vakmerően vezetett, így a településen gyorsan híre ment, hogy jobb kitérni, ha a Lindbergh gyerek közelít hangos masinájával...
Azonban nem csak azért vásárolta az Excelsiort, hogy a jónépet riogassa, tényleg szüksége volt rá, hogy minél rövidebb idő alatt letudhassa hosszabb utazásait. Akkori mércével kimondottan nagy túrákra vállalkozott a hiányos infrastruktúrájú, agyagos, sáros utakon, nem egyszer oda-vissza 1500-1600 kilométert tett meg az eső után szinte járhatatlan csapásokon.
Kár lenne irigyelni
Hét évvel a motor vásárlása után egy csapásra ismertté vált, amikor repülőgépével 5810 kilométert repült egyhuzamban, és másodpilóta nélkül átrepülte az Atlanti-óceánt. A csaknem 34 órás (!) út végén a párizsi Le Bourget repülőtéren landolt, teljesítménye pedig igazi nemzeti hőssé tette hazájában.
Sajnos ez a hirtelen jött népszerűség egyben életének egyik legkeserűbb emlékét is magával hozta, ugyanis hírneve és gazdagsága másoknak is feltűnt. Alig öt évvel emlékezetes repülése után egy bevándorló, Bruno Richard Hauptmann elrabolta a család mindössze 20 hónapos fiát, az ifjabb Charles Lindbergh-et, és egy rossz helyesírással, girbe-gurba betűkkel írt levelet hagyott hátra, amiben 50 ezer dollárt (mai értéken kb. 160 millió forintot) követelt az elengedéséért. Bár az apa mindent megtett, fiát holtan találta a váltságdíj átadása után. Mivel nemzeti hős volt, az USA lakossága egy emberként mozdult meg, hogy elfogják az emberrablót. Még Al Capone is üzent a börtönből, hogy csupán néhány nap „eltávozást” kér, és garantálja, hogy kapcsolatai és emberei segítségével még a hatóságok előtt kézre kerítik az elkövetőt. Végül a rendőrök nem mentek bele az alkuba, s csaknem három évnyi nyomozás után fogták el Bruno Richard Hauptmann-t, aki egy benzinkúton fizetett a speciális tízdollárossal, ami a váltságdíj része volt. Az vezetett a nyomára, hogy a sajátos, arany pecséttel ellátott papírpénzt korábban kivonták a forgalomból, így az egyre ritkább bankjegy felbukkanása egyértelmű jel volt a rendőröknek.
A gép mindent túlélt
Lindbergh élete ezután fenekestül felfordult. Bár felesége, Anne Morrow további hat gyermekkel ajándékozta meg őt, az ifjú aviátor nem volt éppen mintaapa: a Csendes-óceánon teljesített katonai szolgálatot, majd a második világháború után álnéven utazgatott, sőt Németországban egy második családot alapított a nála vagy 25 évvel fiatalabb Brigitte Hesshaimerrel, akitől három újabb gyermeke született.
Ezalatt a fészerben porosodó, öreg Excelsior csak néha-néha látott napfényt, amikor Lindbergh nagy ritkán elővette és beindította az öreg V2-est. A negyvenes évek közepén úgy döntött, nincs méltó helyen nála a masina, és jó barátjának, Henry Fordnak ajánlotta fel, hogy az kiállíthassa saját múzeumában. Szerették volna megőrizni a vas patinás állapotát, ezért éppen csak lemosták, mielőtt bekerült a nagy értékű járgányok közé, ahol három évtizeden át hirdette büszkén a kis rézplakett, hogy ez bizony a hős Lindbergh motorja. A hetvenes évek közepén azonban a BSA amerikai központjának elnöke, Theodore Hodgdon a fejébe vette, hogy megérdemelne a gép egy alapos restaurálást. Addig győzködte az akkori tulajdonost, míg végül az rábólintott az ötletre, így ma a látogatók olyan csillogó formában láthatják az ezres Excelsiort, mint ahogy Lindbergh pillantotta meg azt 1920-ban, a Little Falls-i vegyes kereskedésben.