Gianni Favaron interjú

Április végén indult ismét útjára a Trofeo Motorline kupa, Magyarország egyetlen tömegsport szintű robogó-versenysorozata. Ennek kapcsán beszélgettünk a szervező motorosbolt tulajdonosával, Gianni Favaronnal, aki elárulta, miként indította el vállalkozását, és megosztotta értékes gondolatait a társadalom, illetve közlekedési kultúra fejlesztésének lehetőségeiről.

- Először is, kérlek, mesélj nekünk a fiatal éveidről! Hogyan és mikor alakult ki motorozás iránti szenvedélyed?

- Édesapám a „bűnös”, ő fertőzött meg, tudniillik mindig is műszaki ember volt. Az ötvenes évek elején egy nagy Vespa-szervizben dolgozott, majd saját műhelyt nyitott, ahol folyamatosan vele voltam, figyeltem és tanultam. A motorozást is hamar elkezdtem, tizennégy évesen már kétkeréken jártam a világot, természetesen egy Vespa nyergében. Először csak a környéken barangoltam, aztán tizennyolc évesen megszereztem a jogosítványt, és ezt követően már külföldre is mentem, majd gyakorlatilag egész Európát beutaztam.

- Magától értetődő volt, hogy a motorozás nem csupán hobbi, hanem munka is lesz számodra?

- Nem teljesen, mert bár apámmal dolgoztam, egy idő után a gazdasági krízis miatt, illetve mert 1984-ben kötelező lett a bukósisak Olaszországban, kevésbé láttam biztosnak a motoros szakmát, így felmerült bennem, hogy jó lenne egy fix, állami állást találni. Egy ilyen munkakörben hat órát dolgozol, és marad még egy fél napod, hogy bármi mást csinálj, ráadásul akkoriban elég volt egy érettségi, hogy az ember többféle állás közül választhasson. Ilyen módon kerültem tehát a padovai rendőrséghez, ahol motorosrendőrként kezdtem meg a pályafutásomat.

- Ez egy nagyfokú elkötelezettséget igénylő hivatás. Emellett mégis miként vezetett az utad végül Magyarországra?

- Ez is egy elég érdekes történet, nagyon sokszor dolgoztam hétvégén és éjszaka, így összegyűlt jó pár szabadnapom, amit egy teljes hét szabadság formájában kaptam meg. Ekkor kitaláltam, hogy utazzunk Magyarországra, hiszen korábban erre vízum híján nem volt lehetőségem, de régóta szerettem volna látni, mi van itt. Itt aztán szerencsés véletlenek folytán megismertem egy ifjú lányt, akivel azóta is együtt vagyok, hiszen ő lett az élettársam – így esett, hogy itt ragadtam. Egy ideig mindketten jöttünk-mentünk a két ország között, majd 1992-ben úgy döntöttünk, végleg letelepedünk itt.

- Úgy tűnik, mindig feltalálod magad... Voltak konkrét terveid arra vonatkozóan, mit fogsz itt csinálni?

- Először egy olasz bárt szerettem volna nyitni, de sajnos ez pénz híján nem jött össze. Gondoltam hát, a motoros szakmában volna érdemes elhelyezkedni, hiszen ahhoz értek. Édesapámmal elkezdtünk kétkerekűeket, alkatrészeket, bukósisakokat behozni, és meglepően jól beindult az üzlet, óriási volt a kereslet. Ehhez hozzájárult az is, hogy akkoriban még nem volt elterjedt a garancia, én mégis bátran mertem vállalni, mert tudtam, hogy csak kiváló terméket adok el. Szervizzel is foglalkoztam, de egy idő után az üzlet már nagyobb figyelmet igényelt, így a motorkerékpárokat leépítettem, maradtak a kiegészítők, melyeket importőri státuszban forgalmaztam, így szép lassan kialakult a jelenlegi kínálat. Kezdetben csak „nagykereztem”, majd 1995-ben béreltem egy üzlethelyiséget, két év múlva pedig elkészült saját telephelyünk. Egy ideig jól ment a bolt, de a gazdasági válság rányomta a bélyegét az üzletmenetre, a tavalyi esztendőig tulajdonképpen csak vegetáltunk, talán most érezhető egy picike javulás.

Minőségi motorosfelszerelések profiktól

A Motorline kétszintes üzletében igen széles kínálattal találkozhat a betérő vásárló. Jelenleg tizenöt márka termékeit forgalmazzák importőri státuszban, megvásárolhatók náluk többek között a Spidi, az Acerbis, a Sidi, a Vemar és a MOMO Design portékái, továbbá Arrow és Gianelli kipufogórendszerek, illetve -dobok, Malossi robogóalkatrészek- és kiegészítők, valamint a Tucano Urbano árui is. A kínálatban a teljes ruházatoktól a legapróbb kiegészítőkig szinte minden fellelhető, ezek természetesen webáruházukban is megvásárolhatóak.

Gianni vallja, nem csupán pénz kérdése, hogy az ember megfelelően felkészüljön a motorozásra, ugyanakkor leszögezte: olyan nincs, hogy olcsó, egyben jó termék. Ő a minőségi, valós használati értékű darabokban hisz, melyek biztonsági és esztétikai szempontból is a legmagasabb színvonalon állnak, hiszen azt szeretné, hogy vásárlói hosszú távon is elégedettek legyenek.

- Mennyiben volt más a vásárlóréteg tíz-húsz évvel ezelőtt, mint most?

- Azt vettem észre, hogy anno többen voltak olyanok, akiknek sok pénzük volt, vettek háromféle motort, és mindhez külön, hozzáillő felszerelést vásároltak. Ezen először igen meglepődtem, mert mi, olaszok abban a mentalitásban éltük, hogy választunk egy csizmát, és tíz évig hordjuk. Eszembe sem jutott volna, hogy divatból váltogassak. Szerencsére úgy látom, ez kezd eltűnni, és most már egyre inkább olyanok ülnek nyeregbe, akik valóban imádják a motorozást.

- Ezáltal összetartóbb is lett ez a közösség, mit gondolsz?

- Akárcsak a kereskedelemben, sajnos itt is tapasztalok némi széthúzást, például sokszor előjön az, hogy a BMW-s csak a BMW-snek köszön, a harley-s a simsonost észre se veszi. Mi ezt teljesen máshogy gondoljuk, a kétkerék az kétkerék, a motoros az motoros, és a robogós is ugyanolyan tagja ennek a társadalomnak, mint bárki más. Ráadásul egészen egyszerűen nem értem, miért szükséges ez a megkülönböztetés. Emberek vagyunk mindnyájan, valaki jó fej, valaki kevésbé, de ha van valami, ami össze tud tartani minket, akkor azt miért ne használjuk ki? Legyen az vallás, hobbi, bármi, ez esély lenne arra, hogy összefogjunk.

- A magyar és olasz motorosközlekedést egyébként hogy látod, mennyiben tér el a kettő?

- Kint nagyon megy a robogózás, akad, ahol egy négyfős családnak öt gép áll a garázsában. Egészen egyszerűen azért, mert ott a mozgás ezzel biztosított, hiszen a legnagyobb városok kivételével szinte nincs tömegközlekedés, így ha át szeretnék vágni, az másfél óra busszal. A gyermekeket anyu, apu viszi az iskolába a kis járművel, míg el nem érik azt a kort, hogy maguk is mehetnek. Budapesten jók a járatok, de nagy távolságok vannak, és sok átszállás szükséges, így kétkerekűvel itt is jelentősen lerövidíthető az utazási idő. A másik fontos dolog, hogy így mindenhova biztosan időben oda lehet érni, nem mellesleg nem kell tartani a parkolási bírságoktól. Ez egyfajta közlekedési morál, és talán egyre többen rájönnek, hogy ilyen módon igenis lehet időt spórolni és kisebb káoszt teremteni a városban.

- Valószínűleg Magyarországon is ez a jövő útja, de még gyerekcipőben jár ez a robogózás. Szerinted van esély rá, hogy itt is ennyire elterjedjen?

- Mivel a forgalom egyre nagyobb, az embereknek muszáj lesz valamilyen alternatívát keresniük, de azt nem tudom elképzelni, hogy aki eddig a nagy Mercedesszel vagy BMW-vel közlekedett, az most majd felül a HÉV-re, így ez marad, mint jó alternatíva. Ráadásul vannak nekünk úgymond celebjeink, akik egyre többen robogóznak, és talán képesek megváltoztatni a mentalitást. Ha valaki azt látja, hogy idolja robogózik, akkor tán maga is nyeregbe pattan.

- Ha már a morált említetted, mi a véleményed a közlekedési kultúráról?

- Szomorú, de a gyerekek azt sem tudják, hogyan kell gyalogosan közlekedni. Kint ennek van hagyománya, hiszen a kicsiket már az óvoda után megtanítják az utcai viselkedés szabályaira, és ezzel bizony életeket lehet menteni. A nevelést nagyon hamar kell elkezdeni ahhoz, hogy az emberek átvegyék ezt a mentalitást. A motorosoknál is elég rossz a helyzet, mert sokan közülük úgy érzik, hogy az autósok utálják őket, holott egyszerűen csak nem ismerik a kétkerekűek működését, például, hogy esőben milyen hosszú a féktáv. Kulturális hiány van a közlekedésben, nemcsak ennek tekintetében, hanem úgy általában, és ez ellen már kisiskolás korban célzott oktatással kellene tenni.

- Te magad a mai napig motorozol?

- Igen, egy régi Vespám van jelen pillanatban, valamint egy szintén régebbi kiadású BMW R 1200 GS-em. Utóbbit még akkor vettem, mikor nem volt ilyen nagy divat, mint manapság. Ez is inkább egyfajta státusszimbólum lett, mint sok minden más, pedig nem erről kellene szólnia.

- Miért érezted szívügyednek, hogy felkarold a robogókupát? Ezt is egyfajta közösségformáló erőnek szántad?

- Az volt a célom, hogy az összefogást erősítsem. Hat cég állt mellém, velük tettük vonzóbbá a sorozatot és könnyebbé a nevezést. A MAMI-ban például remek társra leltünk, hiszen személy szerint nagyon minőséginek tartom azt a szervezési színvonalat, amit ők képviselnek. Külön öröm, hogy sikerült az Olasz Külkereskedelmi Intézet támogatását is megnyerni - kölcsönösen segítjük egymást. Persze ez nekünk nagyon sok munka, de a partnereink is látják, hogy bár kicsi a piac, de igyekszünk, és igenis vannak lehetőségek.

- Mennyire lehet bevonzani kívülállókat is ezzel a versenysorozattal?

- Nagyon fontos lenne, hogy a szakmai fórumról kilépjünk, tehát hogy meg tudjunk szólítani olyan embereket, akik nem a szűk értelemben vett motoros körökből jönnek. Új embereket, egész családokat akarunk odacsábítani a különböző programokkal, olyanokat, akik nem tudják, mit kezdjenek hétvégén, de szívesen részt vennének valamilyen jó elfoglaltságban. Másrészt nekünk és az egész médiának az lenne a feladata, hogy egy kicsit gondolkodásra sarkalljuk az embereket. Hogy senki se elégedjen meg azzal, hogy hazamegy és kibont egy sört, hanem megmozgassa kicsit testét, lelkét, elméjét. A kupa ezt a célt szolgálja…

- A résztvevők vagy a szülők részéről?

- Mindkettő, hiszen ha látod a gyerekedet a pályán, az egy óriási dolog, valami, amiért érdemes küzdeni… és egyébként is próbálni kell a sport felé vinni őket. Lehet, hogy egyszer-kétszer összetöri magát a versenypályán, de még mindig jobb, mintha drogozna vagy alkoholista lenne. A másik részről pedig azt látom, hogy a fiatalok manapság kicsit érdektelenné váltak. Nyomkodják a telefont, közben sajnos nem olvasnak, ebből kellene valahogy kirángatni őket. Igenis kézen kell fogni őket és kivinni, hogy ez megváltozzon!

- A futamokon résztvevő gyerekek, fiatalok között működik az általad említett összetartás?

- Úgy látom, hogy nagyon is. Ők nagyon sportszerűek. A pályán nyilván megölik egymást, kőkeményen harcolnak, majd mosolyogva lepacsiznak, és a depóban már együtt főznek, segítenek a másiknak szerelni, és mindig nagyszerű légkör alakul ki. Ebből látom, hogy van remény. Ők - Uram bocsá' - kevésbé hülyék, mint mi, felnőttek, így képesek pozitív változásokat elérni. Nem mellesleg ez nekünk, „öregeknek” is jó, mert ahogy hallod a motorok hangját, látod az elszánt versenyzőket, feláll a szőr a karodon, és rájössz, hogy még nem vagy „kuka”. Hiszen mindig kell valami, ami mozgatja az embert!