Saarinen igazi fenegyerek volt, a modern motorversenyzés meghatározó alakja, hiszen a sporttörténetben vitathatatlanul nagy áttörést jelentett, mikor elsőként rakta le a térdét kanyarodás közben. Látványos és akkoriban egyedi, „térden fordulós" stílusa is hozzájárult, hogy az északi versenyzőből csakhamar mindenkori finn bajnok vált.
Született tehetség
Jarno Saarinen 1945. december 11-én született Turku városában, Finnországban. A versenyzést viszonylag későn, huszonöt évesen kezdte, de tehetsége és legendás szívóssága révén hamar felfigyeltek rá. Pályafutása hajnalán megnyerte a finn jégmotoros-bajnokságot, emellett sikeres salakmotor-versenyző is volt. Istenadta képessége és maximalista természete remek kombinációnak bizonyult, ráadásul - a gépészmérnökként végzett - Saarinen technikai tudása is párját ritkította a versenyzők között. Ez nagyban segítette pályája felívelését, hiszen önmaga szerelőjeként és mérnökeként a saját, oldalra lelógó (hanging off) stílusához tudta hangolni a gépét.
Saarinent a kor egyik legtehetségesebb pilótájaként tartották számon, halálával nagy veszteséget szenvedett a gyorsasági motorsport
Úton a csúcs felé
Első Grand Prix versenyét 1970-ben futotta a legfeljebb 250 köbcentis motorok számára kiírt géposztályban, és bár egyéni indulóként, anyagi gondok miatt nem tudott részt venni az utolsó három futamon, az év végi összesítésben a negyedik helyen végzett. Eredményességének köszönhetően hamar ráragadt a „Flying Finn”, azaz a „Repülő Finn” becenév. Következő szezonban a helyi Arwidson & Co. támogatásával részt vett a 250-es, valamint a 350-es géposztály bajnokságában, és annak dacára, hogy két kategóriában állt rajthoz, a negyedliteres osztályban a harmadik, míg a 350-esek közt az előkelő összetett második helyet sikerült megszereznie.
Sikere nem maradt észrevétlen, a Yamaha 1972-ben leigazolta Saarinent a gyári csapatába. A finn pilóta hozta is az elvárt eredményt, megnyerte a 250-es világbajnokságot, valamint második lett a 350-es osztályban egy új fejlesztésű, folyadékhűtéses Yamaha nyergében. A következő szezon is jól indult Jarno számára, hiszen elindult a nívós amerikai Daytona 200-on, ahol egy gyengébb, 350-es géppel állt rajthoz a 750-es masináktól hemzsegő mezőnyben, de ennek ellenére - első európaiként - nagy fölénnyel diadalmaskodott a futamon.
Az a bizonyos nap...
A Grand Prix negyedik fordulóját Monzában tartották, 1973. május 20-án. A Milánóhoz közeli pálya vonalvezetése akkoriban teljesen más volt, a lassítók nélküli aszfaltcsíkon sokkal nagyobb tempót tudtak elérni a versenyzők, mint napjainkban. A tragédiát egy mulasztás váltotta ki, ugyanis a negyedliteresek versenye előtt, a 350-es viadal utolsó előtti körében Walter Villa Benellijéből elkezdett szivárogni az olaj, ám a versenyrendezők gondatlanságból nem takarították fel a foltot az aszfaltról. A negyedliteresek rajta után a második helyen motorozó Renzo Pasolini megcsúszott a kifolyt kenőanyagon, s a közvetlenül mögötte érkező Saarinen már nem tudta elkerülni az ütközést, így mindketten hatalmasat buktak. Az esés következtében további tizenkét pilóta szenvedett balesetet, ám ők megúszták kisebb-nagyobb sérülésekkel, Jarno és Pasolini viszont nem élték túl az esést, mindketten a helyszínen életüket vesztették.
A motorosvilágot sokkolta az eset, s ahogy arra számítani lehetett, a tömegszerencsétlenség nem is maradt következmények nélkül. Több gyártó a versenyzőkkel karöltve szólalt fel, követelve a biztonságosabb körülményeket, továbbá a nagyobb körültekintést a rendezők részéről. A Yamaha vezetősége felfüggesztette a részvételt az év további részében, a tragédiát követően pedig egészen 1981-ig nem rendeztek Grand Prix-t a monzai aszfaltcsíkon.
A GP világa szegényebb lett egy felejthetetlen tehetséggel, a korszak egyik valódi ikonjával, azonban Jarno Saarinen emléke máig jelen van közöttünk. Sajátos, „térden fordulós” kanyarvétele ugyanis nem veszett feledésbe, hiszen márkatársa, Kenny Roberts továbbfejlesztette azt, és ma már úgy tekintünk erre a technikára, mint a pályamotorozás egyik alappillérére.