A háziasszony széles mosollyal, már-már olaszos lendülettel invitál otthonába, pedig még alig szálltam le a motorról. Pár szóban odaveti, hogy mire számítsak bent, de ezt szinte már nem is hallom, hiszen a látvány minden érzékszervemet leköti. Talán a 30-as évekből származik a patinás motor, amit éppen most tolnak ki a műhelyből. Hamar rákérdezek az évjáratra: 1924. Csak alig jobb állapotú az évszázados masina, mint a saját garázsomban pihenő, tizenéves robogóm - kicsit el is szégyellem magam…
Marika az emeletre irányít, ahol a legféltettebb járműveik sorakoznak. Rögtön elsőként a cafe-racer stílus egyik alapítója, a Ducati Cadet, mellette a harmincas évekből származó Vanderer, amit állapota alapján akár egy vadonatúj retro-stílusú motornak is gondolhatnánk. Távolabb a sarokban az ötvenéves Lambretta, melynek az összes mai moped köszönheti koncepcióját, formáját.
Azóta gyakorlatilag változatlan elven készülnek az európai és távol-keleti robogók, csak a műanyag elemek száma nőtt az elmúlt félszáz évben. Elég egy pillantást vetnünk a csodás masinára, hogy azonnal feltűnjön, a mai motorok plasztik idomai soha nem adhatják vissza ezt a szépséget.
Marika és Roberto: ez a mi történetünk
A szobában körbejárva, egy oda nem illő járműre akadok. Felmálházott kerékpár, rajta évtizedes holmik. Hát ez? – mutatok az egyetlen, emberi erő által hajtott szerkezetre.
- Az a mi kapcsolatunk bölcsője - mosolyodik el Marika. Éppen tizenöt éve történt, hogy ezzel a drótszamárral elindultam Olaszországba, és ott találkoztam a mostani férjemmel, Roberto-val. Már majdnem három órája csacsogtam vele – a dialógust nagyban nehezítette, hogy nem beszéltünk egyetlen közös nyelvet sem –, amikor rám nézett, és ujjaival egy gyűrűt szimbolizálva megkérte a kezem…
A történet pont olyan meseszerű, mint maga a hely. Az idő észrevétlenül telik, Marika mindig elbűvölő mosollyal kezd bele újabb és újabb anekdotákba, melyek a műszaki hátteret sem nélkülözik. Néha megpróbálok közbevágni egy-egy hozzáértést sugalló kérdéssel, ezt ő elismerő mosollyal és részletes válasszal honorálja.
Motabi, AJS, Malanca, Aermacchi – mutat végig a soron - ugye ismeri őket? Már nyelvemen van az igenlő válasz, de tartok a párbeszéd további alakulásától, így férfiasan bevallom, hogy élőben csak a márkák felével találkoztam eddig.
Közben átsétálunk az udvar hátsó részébe, ahol a műhely található. Itt további ötven motor sorakozik, az egyik oldalon már egymás felett tornyosulva, vaskos állványokon pihenve. A fáradt polcokon alkatrészek tömkelege, katonás rendben – Roberto ebben sem köt kompromisszumot. Amíg nincs meg az összes eredeti darabja a motornak, addig nem állítja ki. Ha évekig kell börzékre járnia, az sem számít, őt csak a tökéletes végeredmény érdekli.
Most éppen a saját Guzziját tolja elő a félhomályból. Az idősödő California nyergében bejárták már Európa északi régióit - voltak vele a Nordkappon is -, kevesebb, mint két hét alatt tették meg a több mint tízezer kilométeres utat. A Guzzi oldalán matricák sokasága - a nyugati országok szinte hiánytalan felsorolása -, bátran kijelenthetjük, hogy Robertóék igazi világjárók. Azt hittem, hogy a sok csoda után már nem érhet meglepetés, de tévedtem.
A két utolsó helyiség inkább raktárféle, mintsem kiállítóterem, mégis, az igazi varázslat itt érint meg.
Hasznos blokk
Dombóvár közelében, Budapesttől alig két órányira található Attala. Az M7-es autópályán, majd Siófoktól a 65-ös úton keresztül érhetjük el legkönnyebben az aprócska falut. Roberto gyűjteménye gyakorlatilag minden nap látogatható - ha igazán színes kínálatot szeretnénk látni, akkor érdemes előre bejelentkezni a 06-30-458-6944 –es telefonszámon. Olyan ex-szocialista gyártmányok fogadnak, mint a Pannónia (Duna oldalkocsival), Ural, az IZS, vagy a világhírű JAWA salakmotor. És ha ez nem lenne elég, a belső sarokban egy négyütemű, 250-es Simson áll, gyári oldalkocsival! Ez a fajta szelektáltság nem előítélet, hiszen olasz gyártmányú gépek is akadnak szép számmal ezen a mellőzött helyen, egyszerűen fizikailag képtelenség mindet egyesével restaurálni és kiállítani. Mielőtt búcsúzom, még írok pár sort a vendégkönyvbe, ez alatt a látogatók épp üléspróbát vesznek az udvaron álló oldalkocsis fogatokban. Igen üléspróbát, ugyanis ez nem a Közlekedési Múzeum. Ha tetszik, és az állapota engedi, rá lehet ülni, ezzel még jobban átélve a kor hangulatát.
Éppen elköszönnék, amikor ismeretlen motorhang üti meg a fülemet. Az udvarra szaladok, ahol Roberto éppen egy öreg Superalce nyergében gurul ki a kapun. A hatvan esztendős jármű olyan természetességgel indul, és gyorsít fel a közút forgalmában, mintha csak munkába járásra használt motorkerékpár lenne. A hangja, az illata, és maga az élmény, hogy mozgás közben láthatjuk a múzeum gyöngyszemét… Még a műszakilag kevésbé fogékonyak is elismerően néznek a távolodó motor után. Nincs mit tenni, érzem magamon a fertőzés jeleit, végleg magával ragadott a csodás talján gépek varázsa. Kézfogás, szia Marika, ciao Roberto, ígérem még visszajövök!
Itt a vége?
Lassan elfordítom a kulcsot, elindulok, magam mögött hagyva ezt a csodát, de valahogy feszengek, az eddig oly kényelmesnek talált nyeregben. Minden olyan kiszámítottnak és sterilnek tűnik, hiányolom a fiatal motorból azt a nyers élményt, amit a vasból és szívből kovácsolt öreg járművek sugároztak. Roberto, megfertőztél! – mondom félhangosan, miközben este már az olasz és német hirdetési oldalakat böngészem, életképes veterán vasak után kutatva. A súlyos összegeket látva már-már feladnám a keresést, de azzal magamat csapnám be: megérintett és csapdába ejtett az a szenvedély, amivel ezek a patinás vasak készültek.
Jövő tavasszal elmegyek, újra megnézem a múzeumot. Már most eldöntöttem, hogy egészen lelassítok majd a falu egyetlen zebrája előtt. Nem mintha nagy lenne ott a gyalogos forgalom, csak úgy, öncélúan. Szinte megállok majd, hogy halljam, ahogy a járókelők összesúgnak mögöttem: Láttátok azt az embert? Igen, ő is egy ötvenéves motorral jött el Marikáékhoz…