A motorral túrázók két jól elkülöníthető csoportra oszlanak, amikor Erdély kerül szóba, mint úti cél. Az első kaszt egyfajta messzi, misztifikált helyről mesél, ami állítólag elérhető motorral, de a rossz minőségű utak és a barátságtalan népek miatt még soha nem próbálták megtenni az alig egynapnyi távot, míg a második, egyben kisebb társaság úgy emlegeti, mint ha csak hazajárna. Kell-e mondanom, a ez utóbbi megközelítés áll közelebb a valósághoz: Erdély egyszerűen csodálatos, főleg, ha motorral indulunk felfedezni.
1. nap: Dunaújváros - Szeged - Déva: 441 km
Mivel a start előtti este derült ki, hogy a biztosítási ügyintéző tévesztése miatt gyakorlatilag nincs kötelezője a motornak, reggel kissé kapkodva, csekket és szerződést lobogtatva járkáltunk fel s alá a pepita metlakis folyosón, majd egyórányi ügyintézés után egy friss bizonylattal, de érvényes szerződés nélkül vágtunk neki a közel ötszáz kilométeres napi etapnak. A forgalom gyér volt, így már délelőtt a román oldalon hajtottunk újabb fejezetet a tanktáskába süllyesztett papírtérképen. Sorra suhantunk el a rózsaszínben és lilában harsogó cigánypaloták mellett, miközben az útépítések gyakran elképesztő minőségű - és szagú - utcákba kényszerítettek minket. A sok kellemetlenségért cserében - mintegy kárpótlásként - szikrázó napsütés kísért minket, ráadásul a 7-es út hibátlan minőségűnek bizonyult, és a Lippa (Lipova) illetve Déva közötti kanyargós, vadregényes szakasza élménydús is volt. A vadul tekergő szerpentinen helyi "erőkkel" kiegészülve, egy ezres Monster és egy csupasz Kawa társaságában tettük meg a fennmaradt kilométereket.
Három óra után már a szállás udvarán támasztottuk le a motorokat, majd a magyarul beszélő háziak tanácsára gyalogosan indultunk el felfedezni Déva várát. Az általuk alig egyórásnak titulált sétából este nyolc körül (!) értünk vissza, de megérte a kutyagolás: a 250 méteres szintkülönbséget legyűrve csodálatos panorámában volt részünk. Mire visszaértünk, már az asztalon gőzölgött a bőséges vacsora, helyi sörrel és cujkával kiegészítve...
2. nap: Déva - Transzfogaras - Segesvár - Zetelaka: 395 km
Már ébredés után tudatosult bennünk, hogy a dévai szállás egy kicsit "korai" volt, hiszen az első nap délutánján még kényelmesen lenyomhattunk volna 150-200 kilométert, amit másnap, kora reggel kellett pótolnunk... Nincs mese, nyolckor már a felmálházott motorok mellett sorakoztunk, hogy mielőbb letudjuk az első etapot, a Transzfogarasra vezető kétszáz kilométert. Bár a csapat egyik fele még "túraszűz", így ez volt az első hosszabb, külföldi kirándulásuk, meglepően jól tartották a feszes tempót.
Nagyjából nyolcvan kilométert tettünk meg óránként, a városokban kínosan ügyelve a sebességhatárokra, mivel a legkisebb falukban is felbukkant egy-egy radarral felszerelt rendőrségi Dacia. Dél előtt már a kétezer méter feletti csúcshoz kapaszkodtunk fel a motorokkal, amit kissé nehezített, hogy nemrégiben kőomlás és lavina (!) torlaszolta el a legendás 7C utat, ezért csak egy sávon, a kétméteres hófalat és a furgonnyi méretű sziklákat kerülgetve jutottunk el a felső parkolóba.
Mivel a hótömeg elzárta a csúcson található alagutat - gyújtósra aprítva az út mellett álló bódékat is -, ezért a felső parkolóban fogyasztottuk el ebédünket, majd néhány(száz) fotóval később visszafordultunk napi szállásunk, Zetelaka felé. Útközben még összefutottunk egy angol motoros csapattal, megcsodáltuk a katonai Harley-t, amivel egyikük megtette ezt a pár ezer kilométert, majd rövid beszélgetés után folytattuk utunkat Segesvár irányába.
A térkép kétszámjegyű tranzitútvonalként jelölte ezt a szakaszt, de mint utóbb kiderült, ez erős tévesztés volt... Öklömnyi kátyúkat kerülgetve araszoltunk az apró falvak között, az úton kizárólag szekereket és egy-egy kósza terepjárót elhagyva, de az apró, pár száz lelkes falvak mindegyikében megcsodálhattunk egy-egy várat, ami bőven ellensúlyozta a kritikán aluli útminőséget. Innen egy gázon egészen Segesvárig gurultunk, ahol a patinás erődítményt és környékét gyalog hódítottuk meg, majd este hét körül elindultunk a fennmaradt hatvan kilométerre.
Éppen lement a nap, amikor begördültünk az aprócska faluba, Zetelakára, majd másfél kilométer földutas (!) zötykölődés után a házigazda gondolataival ékesített székelykapun át hajtottunk be a rendezett udvarra. A szolid házikóban a szállodákat megszégyenítő fürdő és ingyenes wi-fi várt minket - érdekes kontraszt volt a modern technika jelenléte az egyszerű házikók és a végtelen földutak mellett.
3.nap. Zetelaka - Békás-szoros - Szováta - Zetelaka: 311 km
Kétkedve hajtogattam a térképet a gazdagon megpakolt reggelizőasztal mellett, mivel fehér színű, útként aligha értelmezhető csíkot jelölt a Gyilkos-tó felé. Szállásadónk megnyugtatott, hogy az egy egészen új aszfaltcsík, tükörsima, és gyönyörű helyeken vezet: menjünk nyugodtan arra. Megfogadtuk a tanácsot, és jól jártunk, hiszen csodás szerpentineken, dús fenyőerdők között vezetett minket, csupa-csupa magyar felirattal övezve. Észrevétlenül szoktuk meg egyik percről a másikra, hogy messzebb járunk otthonunktól, mint ha a Grossglocknerre vagy a Garda-tóhoz kirándultunk volna, mégis mindenütt magyarul szólnak hozzánk...
A Gyilkos-tó mellett csak a kötelező fotókat készítettük el, majd gyorsan átmotoroztunk a Békás-szoroshoz, bár a tempónkat némileg lassította, hogy az úton kószáló marhacsorda tagjai között kellett szlalomoznunk. A kötelező hűtőmágnesek begyűjtése után új célpontot jelöltünk ki, a többek által magasztalt Bucsin-tetőt. A hatvan kilométer hosszú hágó keleti oldala is lenyűgözött minket, hiszen a Mátrától jobb minőségű és hangulatosabb felfutó felejthetetlen élmény motorral, de a felső pihenőn "átbukva" akaratlanul is át-átcsúsztunk a helyi KRESZ határain.
Asztallap simaságú aszfalt, sokszor hat-hét derékszögű ív összefűzve (!), ráadásul a kanyarok a belső ív felé döntöttek, így bátran faltuk a kilométereket - csomagokkal, két személlyel is eltűnt a majrécsík a 190-es hátsó gumiról, pedig az a Kakucsring steril körülményei között is alig akart elfogyni. Legalább három-négy fel/le vágtát lenyomtunk, mire el tudtunk szakadni a lenyűgöző környéktől. Rövid kirándulást tettünk a közeli Medve-tóhoz, ami a korábbi, özönvízszerű esőzések miatt fürdőzésre alkalmatlan volt - sebaj, a megspórolt perceket ismét a 13B jelzésű szerpentinen töltöttük.
Hazafelé még megálltunk a naplementét csodálni a zetelaki víztározó mellett, majd kilenc körül estünk be előző napi szállásunkra, ahol ismét bőséges és felejthetetlenül finom vacsora várt minket. Néhány pohár házipálinka mellett késő éjszakába nyúlóan beszélgettünk a házigazdával, s volt miről: akaratlanul, de pont június negyedikén tettük meg ezt a szakaszt Erdély szívében. A tankönyvek által sulykolt féligazságoktól és napi politikától mentesen hallhattuk a megélt Trianon és a lassan újra szabadon, ellenőrzés nélkül átjárható határok történetét, néha egészen belefeledkezve a fél évszázadot felölelő elbeszélésbe. Éjjel kettő körül tértünk nyugovóra, azaz tértünk volna, de az elmúlt napok kilométerei, és az utóbbi pár óra élményei tovább zakatoltak bennünk - nem volt kérdéses, a vidék örökké a részünkké vált, sokat fogunk motorozni még ezen a csodás tájon.
4. nap, Zetelaka - Brassó - Sineia - Déva: 551 km
Szemerkélő esőben indultunk el Csíkszereda irányába az utolsó előtti napunkon. A kiváló minőségű utakon semmilyen gondot nem okozott a csapadék, az érdes, fekete aszfalt tökéletesen tapadt az egyre szaporább égi áldás ellenére is. "A fenyők illatát érzem, s ha jól figyelek, hallom a szavukat: Isten hozott testvér, mondják, és lassan meghajták magukat..." Az ezerszer hallott nóta járt a fejemben, ahogy a látszólag égig érő fák méltóságteljesen hajlongtak, táncoltak a szélben. A komor felhők, amilyen hirtelen jöttek, úgy tűntek el a fejünk felől, ahogy beértünk Sepsiszentgyörgyre, majd innen Brassó érintésével száguldottunk tovább délelőtti célpontunk, Sinaia felé.
A népszerű üdülőfalu legmagasabb pontján álltunk meg pihenni, majd egy közepesen fogyasztható ebéddel később már Törcsvár felé motoroztunk, és újra megállapítottuk, hogy az utak minősége a legjobb osztrák és szlovén célpontokéval vetekszik: háromsávos, kb. tíz méter széles, vadul tekergő szerpentin kanyarog Sinaia környékén, ahol a tranzitforgalom ellenére sem kell kátyúra vagy nyomvályúkra számítanunk. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Európa egyik legjobb minőségű és legélvezetesebb útszakasza a derékszögű kanyarokkal és vargabetűkkel tűzdelt hágó.
Délután egy bő órát töltöttünk a törcsvári "Drakula-kastélyban", majd öt óra körül indultunk vissza első napi szállásunkra, Dévára. Szemerkélő esőben, és a kamionoktól zsúfolt főúton szlalomozva este tízre értünk a panzióba, ahol a késői érkezés ellenére készségesen, friss, forró vacsorával fogadtak minket.
5. nap, Déva - Szeged - Dunaújváros: 448 km.
Tizenegy fok és metsző szél. Vajdahunyad vára csak ötven kilométer kerülő lenne, de ebben az esőre álló, hideg időben nem vágtunk neki: járunk még erre, lesz mit bepótolnunk. A hideghez némi eső is társult, ahogy kihajtottunk Déváról a szomorkásan koszos ipartelepen át, és a gonosz felhők egészen Aradig követtek minket. Még egy utolsót tankoltunk a román oldalon, igaz, csak kényszerből: az éppen kifogyó nafta miatt beálltunk a kútra, ahol ócska konténerből, egy rakottszoknyás asszonyság mérte az ólmozott (!) és ólmozatlan benzint - alig hittük, de az olcsó és szúrós szagú nedűvel is szépen futottak az injektoros vasak. Innen már csak egyetlen pihenőt engedélyeztünk magunknak, és délután négykor itthon, a kiábrándítóan szürke panelházak tövében támasztottuk le a motorokat a közel 2200 kilométeres kör után.
Felejthetetlen túra volt, számos tanulsággal. A vendéglátás minősége átlagon felüli volt, a magyarul nem beszélő megyékben is szívesen fogadtak bennünket, és románul többször, jelbeszéddel megtámogatva igyekeztek útbaigazítani vagy csak éppen üdvözölni minket.
Hasznos blokk
Üzemanyagköltség: 52 900 Ft (5,9 l / 100 km)Szállásköltség: 19 000 Ft / 4éj / fő
Egyéb kiadások: 8 000 Ft
Összesen: 49 450 Ft / fő (2 fő / motor esetén)
Az alig ötezer forintba kerülő szállásokon kétszeri étkezéssel vártak minket, az adagokat jól mutatja, hogy a farkaséhes motorosokat meg sem kérdezve vitték el az üres tálakat és üvegeket, hogy egy percen belül teli flaskával, tállal térjenek vissza. Jó volt hallani a magyar szót, tisztán, korcsosulástól mentesen, ahogy a határokon belül már csak elvétve beszélik, és megtapasztalni az irigységtől és haragtól mentes helyiek barátságát, szeretetét. A főutak átlagon felüli minőségűek, kátyúmentesek és a nagy forgalom ellenére sem nyomvályúsak, a hegyi szerpentinek pedig lenyűgözőek. Nem kérdés, hogy hamarosan újra visszatérünk, de akkor már több időt szánva és hosszabb kunkort rajzolva Erdély szívében.