Legutóbb ott fejeztük be, hogy elhatároztuk, márpedig Omán lesz a kiválasztott célpont, ám mivel ez egy turistáktól szinte teljesen mentes hely, az utazás szervezése felvetett pár kérdést. Közvetlen járat Ománba? Két főre vagy háromszázezer lett volna, így ezt kihagytuk. Jó előre lefoglaltuk a Dubajig csak 20-30 ezerbe ezerbe kerülő Wizz Air jegyeket, majd elkezdtünk onnan olcsó csatlakozást és megfelelő autót, illetve motort keresni. Olyan kocsira volt szükségünk, melyben legalább két méter hosszú, vízszintes fekhelyet alakíthatunk ki, ha valahol éppen nem tudnánk sátorozni. Utólag kiderült, ez túlzott óvatosság volt, sátorozni bárhol és bármikor érdemes kint, így csupán egy-két éjszaka, a tényleg rendhagyó körülmények miatt döntöttünk úgy, hogy franciaággyá alakítjuk a Pajero hatalmas üléseit, de ne szaladjunk ennyire előre...
Egy hűvös februári éjszakán érkeztünk Dubajba, ahol az előre lefoglalt transzferünk várt a reptéren, ami mellesleg vagy hetven (!) kilométere volt a szállodától. Az idegenvezetőnk készségesen válaszolt minden kérdésünkre, így megtudtuk, hogy a városi közlekedés elsőre furcsa lehet majd, mert tempósan és lazán hajtanak, traffipax helyett rendre hatalmas fekvőrendőrök szabnak gátat a száguldásnak. Egyébként sok helyen városon belül is 100-as tábla van, az autók műszerfala pedig 120 felett éktelen hangon visít, hogy a sofőrök ne menjenek gyorsabban...
1. nap: Dubai - Muscat
Az előre foglalt szállás pont a harmadába került, mintha ott helyben kerestünk volna szállodát - érdemes volt időben lecsapni rá. Éjjel fél egykor foglaltuk el a szobát, majd rögtön utána elindultunk, hogy keressünk egy nyitva tartó éttermet. Azt hittük, nehéz dolgunk lesz a kései órán, de Dubaj pezsgő óvárosa (Deira) sosem alszik. Három nagyáruház és vagy tíz különböző büfé és étterem volt nyitva, ahol ketten bő háromezer forintért degeszre ettük magunkat.
Másnap kora reggel felkerekedünk, hogy megkeressük a Dubajban található kiadót, és hozzájussunk az Európában beszerezhetetlen Oman Off-Road térképes úti kalauzhoz. A fejlődésre jellemző, hogy mindenhol hatsávos autópályák futnak és 75 kilométer metróvonalon járnak a klimatizált kocsik, de járdát szinte sehol nem találunk... Így végül hatalmas kerülőkkel, tüzéptelepeken és lepukkant iparnegyedeken átgázolva jutunk a kiadóhoz, ahol barátságosan közlik - csaknem száz könyv van egy kötegben, hány ilyen zsugorral szeretnénk vásárolni?
Történetünket hallva meglágyul a recepciós szíve, felmegy a zakatoló nyomdagépek közé, kibont egy nagy köteget, és egyetlen, friss példánnyal a kezében tér vissza. Érdemes volt küzdeni érte, az Oman Off-Road elképesztően részletes, mintha a hazai változata így szólna: „Kecskemét utolsó jobb kézre eső utcájában, a villanyoszlop után húsz méterrel, a Pali bácsiék kékre festett kerítésénél fordulj jobbra, majd ott újabb 3600 méter után balra, és akkor elérsz a gémeskúthoz." Csak mindez sivatagi dűnékkel, tevekaravánokkal és óceán parti kilátókkal behelyettesítve. A zsákmánnyal a kezünkben városnézésre indulunk, s közben feltűnik, hogy az átlagos autó errefelé legalább 3,5 literes, V6-os motorral hajtott, motorral viszont alig találkozunk. Inkább csak futárok kínai vackokkal, meg feltűnésre vágyó öltönyösök hatalmas cruiserekkel. Minél többet látunk belőle, Dubaj annál taszítóbb, a LED-ekkel túlzsúfolt pálmafáival, a mérhetetlen kosszal és szeméttel, no meg az állandó építkezéssel. A gombamód növő és jellemzően félkész plázák meg toronyházak úgy festenek, mintha a négyéves gonosz Ödönke a világ összes legóját kapta volna karácsonyra, majd a százféle csomagot félig összerakva mindre egyszerre unt volna rá... Gyorsan tovább is utazunk, ma éjjel már Omán fővárosában, Muscatban kell lennünk.
Figyelmességről árulkodik, hogy az autókölcsönzőből jó előre felhívnak, kétszer megköszönik, hogy őket választottuk, majd felajánlják, hogy ne taxizzunk Muscatban, inkább kiküldik elénk az egyik kocsijukat - igazán kedves. Így is történik, a reptér előtérben vár minket a sofőr, fél órával később pedig már mi ülünk a V6-os Pajero volánjánál. Apró baki, hogy a kért navigáció nem volt az irodában, ezért nem tudunk egyből tovább indulni, másnap délelőtt jöhetünk vissza érte. Rögtönzünk, éjjel kettőkor már nem keresünk szállodát, inkább egyből a tengerpartra hajtunk, ott ágyat hajtogatunk a vízszintesbe dönthető ülésekből és a fáradtságtól mély álomba zuhanunk.
2. nap: Muscat-Sur (209 km)
Reggel a munkába siető halászok zaja ébreszt, mi pedig végre világosban is megcsodálhatjuk a várost. Kora délelőtt már 24 fok van, ragyogó napsütés, igazi feltöltődés a február végi téli stressz után. Két célunk van: felvenni a navigációt és megtalálni a motorkölcsönzőt, hogy elindulhassunk a helyi motorosklub által javasolt hegyvidéki célpontok közé. Három órával és vagy száz kilométerrel később még egyik sincs meg - a motorkölcsönzőnek megadott helyen egy apró, sorházi lakás áll, ahol senki nem nyit ajtót, míg az autókölcsönzőt (térkép és navigáció hiányában) harmadszorra sem leljük. Éjjel vagy tíz kilométert tettünk meg a töksötétben, a támpontok, benzinkutak, jellemző épületek megvannak, de az ipari telep udvara, ahol a navi vár, egyszerűen nincs. Végül a kávézóból kilépő, kedves, Indiából idetelepült srác segít, mégpedig úgy, hogy a közeli benzinkútra irányít, ahol mindig nagy a nyüzsgés.
- Csak kérdezzétek meg, hol találjátok a kölcsönzőt, BIZTOS, hogy segítenek! - nyomja meg erősen a „sure" szót. Meglepő, de tényleg; az első autós már pattan is a volán mögé, és int, hogy kövessük. Öt-tíz perc múlva leparkolunk a kölcsönző udvarán, megköszönjük a vezetőnk kedvességét, aki tényleg komolyan gondolja, hogy szóra sem érdemes.
- Errefelé így működnek a dolgok, az emberek segítenek egymásnak - mondja, és elviharzik...
Mivel nincs motorunk, és esélyünk se rá, hogy egyhamar legyen, gyorsan megfordítjuk az alaposan meg tervezett itinert, előbb felfedezzük a csak autóval bejárható középső és déli részt, majd a kör végére tesszük a motorozásra ajánlott, fővároshoz közeli hegyvidéket. Mivel percenként 700 forint hazatelefonálni, beszerzünk egy helyi SIM kártyát, ez ötezer forintért 1 GB internetet és rengeteg nemzetközi beszélgetést tartalmaz, s kezünkben a kiváló úti könyvvel dél felé indulunk.
Egyik ámulatból a másikba esünk, ahogy látjuk a csapásokat az út mellett. Ez tényleg a végtelen szabadság maga, hiszen az autópályáról bármikor, kiépített sáv híján is lehajthatsz a földútra és vissza, ha valami érdekeset látsz. Ki is használjuk ezt, közel harminc százalékos meredekségű, murvás emelkedőkön nyessük le az autópálya kerülőit, kihasználjuk az összkerekes Mitsu tudását, s így futunk bele többek között az utunkba kerülő, varázslatos sinkhole-ba, azaz víznyelőbe is. Az ingyenes parkban egy focipályányi, vagy tíz emelet mélyen elterülő, kristálytiszta víz vár, benne apró „manikűrhalakkal". Ahogy belelépünk, máris rárabolnak a lábunkra, igazán vicces. Hogy mennyire más világ ez, azt a mellettünk telefonáló brit lányok párbeszéde mutatja igazán.
- Képzeld, ez a halas móka pont olyan, mint otthon, Londonban, de nem hiszed el: EZ INGYEN VAN! - kiáltja.
Az élménytől feltöltődve állunk tovább, behajtva a közeli Sur városába. Nincs még sátrunk, ezért olcsó szállást keresünk - a közeli olajfinomító portáján megállva érdeklődünk, mit ajánlanak a helyiek. Ők mindenáron a saját szobájukat (!) akarják felajánlani, mondván, akad tíz másik az épületben, megtisztelnénk őket, ha itt szállnánk meg. Még a közvetlen és közvetett főnöküket is felhívják, de sajnos az ipari területre civilek nem léphetnek be, így szomorúan búcsúznak tőlünk...
Végül a parton találunk alig nyolcezer forintért egy kellemes szállodaszobát, nyomban ki is vesszük, majd rövid városnézés és istenien finom vacsora után fáradtan zuhanunk ágyba.
3. nap: Sur - Ras al Jinz (202 km)
Reggel kedves, indiai recepciós fogad minket, örülünk, hogy beszélgetni akar. Tudniillik Ománban szinte mindenki alapfokon nyomja az angolt, de arab akcentussal, ami igencsak különbözik a Rigó utcai nyelvjárástól. Gyakran feladja a leckét a kevert nyelv, ránk fér a gyakorlás, de az elharapott szavakból végül mindig kikövetkeztetjük, mire is akarnak utalni. A negyvenes fickó végül kiböki, hatalmas öröm, hogy itt vagyunk, mert az egyik kedvenc városa - ugye mindenki kitalálta - Budapest! Pár éve járt nálunk, egyszerűen imádta, a rengeteg történelmi épület és a kortól függetlenül gyönyörű magyar nők örökre elrabolták a szívét, lelkét. Hálája jeléül ajándékba ad egy frankó térképet, bejelöli, hová is érdemes elmennünk a környéken, kiemelve a közeli Ash Shad wadit.
Csakhamar oda is érünk, majd a túlpartra szállító csónakosnak kifizetjük a felháborítóan drága (350 Ft) viteldíjat. Hosszasan csavargunk, fürdünk a lenyűgözően tiszta és varázslatos Ash Shad természetes medencéiben, igazából el sem hisszük, hogy a kietlen sivatag közepén ilyen helyre bukkantunk. Késő délután még pár kisebb wadi meglátogatása után állunk csak tovább, hogy megkeressük esti szállásunkat Ras al Jinzben, ahol állítólag jó eséllyel lehet találkozni az óceán felé igyekvő óriásteknőcökkel.
- Nagyon sajnálom, de az évszak és pláne ez a holdfázis alkalmatlan erre - mondja a helyi fiatal, akinél először érdeklődünk a tekikről. - De ha van időtök - folytatja - nyolc-tíz nap múlva gyertek vissza, akkor már biztosan hemzsegni fognak a parton.
Megfogadjuk a tanácsát, és mivel már este kilenc körül jár az idő, elkezdünk sátorhelyet keresni. Az Oman Off-Road könyvből kiszemelt partszakasz elsőre csábító, ám élőben végül úgy fest, mintha éjjel egy balkáni bűntanyának kinéző városkában akarnánk sátrat verni. Lepusztult házikók, rozoga, évek óta mozdulatlan és/vagy kiégett autók az út mentén, a gyéren világított szobákban pedig szőnyegeken, matracokon tízesével összezsúfolódott helyiek - nem éppen bizalomgerjesztő.
Akárhogy is, fáradtak vagyunk, ezért a következő falu után a partra hajtunk, majd az utolsó háztól pár száz méterre felállítjuk a pár órával korábban beszerzett sátrat. Éjjel minden egyes apró hangra felébredek, a közelben terepező autók fel-felharsanó zajától kicsit sem vagyok nyugodt, de végül azzal nyugtatom magam, hogy pont az ilyen kalandok miatt jöttünk ide, és nem a Hajdúszoboszlóra Neckermannal... Kaland kell? Hát tessék.
4. nap: Ras al Jinz - Ad Duqm (515 km)
Ahogy felkel a nap, kipattanok a sátorból. Nem tudom megállni, felkapom a fürdőnadrágot, és irány a tenger. Még oda sem érek, mikor látom, hogy egy legalább száz évesnek tűnő aggastyán indul meg a sátor felé. Lassan, bottal halad, a pár száz méter vagy öt percig tart neki, mintha egy Tarr-film véget nem érő snittjében közeledne felém. Nagyon-nagyon tört angolsággal üdvözöl, kétszer meghajol, közben méltatja, milyen büszke is, hogy a távoli Európából éppen ide, az ő falujába jöttünk. Még kétszer meghajol, közben mindvégig mosolyog, a hiányzó angol szavakat lendületesen kitölti arab kifejezésekkel, majd elbúcsúzik. Isten áldja! - Salem alejkum!, búcsúzunk, majd tényleg elindulok a víz felé.
A párbeszédre Barbi is felébred, látja, ahogy meghatódva bambulok az öreg után, de nincs sok időm mélázni. Mire megfordulok, máris a helyi halászok közelednek óriás mosollyal - kezükben a friss fogással köszöntenek minket. A forgatókönyv ugyanaz: leírhatatlanul boldogok, és mi tagadás, mi is azok vagyunk, hogy itt lehetünk, egy ilyen mesevilágban, ahol tényleg a szeretet a mozgatórugója minden cselekedetnek.
Végül csak összejön a fürdőzés, majd a vízből kiszúrjuk, hogy alig ötszáz méterrel távolabb egy paravánokkal körbevett, csendes, zuhanyzós strandon is felverhettük volna a sátrat. Hiába, kell egy erősebb fejlámpa - szögezzük le, majd reggeli után célba vesszük Ad Duqm városát. Már értjük, miért javasolták, hogy motorral inkább az északi részen barangoljunk, a legkacifántosabb úton is fél-egy órán át hajtunk tökegyenesen, csak a néha felbukkanó dromedárok törik meg az egyhangúságot.
Késő délután befutunk a városba, ott is egyből a tengerrel párhuzamosan futó, felkapott szállodasorra. Akárhogy nézzük, itt esélytelen lejutni a strandra, a drága szálláshelyek zárt homokos fövenyei nem a kívülállóknak szólnak, legalább is a magas kerítések erre utalnak. Már éppen próbálnék átvágni az egyik építkezés krosszpálya-szerű dombjain, hogy legalább mártózzunk egyet a melegben, de Barbi közbeveti - ő inkább rákérdez, mibe is kerül itt egy strandbelépő.
Vastag, süppedő vörös szőnyegen haladunk a recepció felé, ahol a fejüket rázva értetlenkednek kérdésünkön.
- Igen, ez a Crown Plaza Hotel strandja, de egyben a természet része. Azért van, hogy az emberek élvezzék! Ha megmártóznának, itt a hallon át a forgóajtón jutnak a környék legszebb fövenyére. Welcome in Oman! - fűzi hozzá hangosan. Megköszönjük a vendéglátást, mire a segítőkész recepciós gyors léptekkel szalad utánunk, hogy közölje:
- Ha tényleg szépet akarnak látni, ne elégedjenek meg az erkélyek előtti parttal - innen alig 2-300 méterre jobbra tényleg varázslatos a partszakasz, érdemes megnézni. Ha tehetik, oda menjenek.
Nos, igaza volt, a világ legszebb strandja verseny dobogósával van dolgunk, hamisítatlan azúrkék víztükör, kellemes meleg, árnyékot adó fák - ez valóban főnyeremény. Mivel másnap péntek, azaz szünnap lesz, a hosszúra nyúlt fürdőzés után bevásárolunk, majd a belvárosból jó negyed óra kőkemény off-roadozással eljutunk egy érintetlen partvidékre. A helyben vásárolt gázfőzőn - ami vagy harmadába került, mint itthon - megmelegítjük az indiai csirke curryt, friss sajtot és kiváló pisztáciát ropogtatunk desszertként. Mivel egy mesterséges, alig öt-hat méter mély völgyben fekszünk, a tenger csak halk morajlásnak tűnik, a város fényei messze, így csillagok ezreit bámulva térünk nyugovóra. Ha eddig volt is kétség, már biztos vagyok benne: semmi pénzért nem cserélném el ezt a kiváló helyet egy unalmas szállodára...
5. nap, Ad Duqm - Salalah (695 km)
Ha lehet, még unalmasabban folytatódik az út, most már tényleg órákon át tökegyenesen haladunk. Bár eddig is csupa kiváló és meglepően olcsó étteremmel volt dolgunk, valami többre vágytunk. Éppen kapóra jött, hogy a következő faluban az addig kétnyelvű (angol-arab) feliratokat tisztán arab táblák váltották, gondoltuk, ha valahol tényleg helyi ízeket találunk, akkor ez az. Bárányhúsra vágyom, rövid activity-előadás után meg is értik ezt, és egy zuhanyzó-szerű, lefüggönyözött kis helyiségbe vezetnek minket.
- Igen, ez már nem Dubaj, itt, az ország belsejében komolyan veszik a hagyományokat - szögezzük le gyorsan.
A függöny szerepe, hogy az arcot is takaró, kelet-arábiai burkától megvált hölgyeket továbbra is csak a családja láthassa evés közben. Alkalmazkodunk hozzá, jutalmunk tiszteletteljes felszolgálás és egy felejthetetlen ízű főtt-sült tál ízletes bárányhússal. Mint mindig, most is nevetséges összeget fizetünk, a vízzel, üdítővel együtt sincs kétezer forint a kétfős ceh.
A közeli cofee shopban még megállunk egy kávéra, ahol helyi gyerekek vesznek körül minket. Gyorsan elővesszük az otthonról hozott apróságokat, lufikat, szappanbuborék-fújókat, amitől a felnőttek eddig kedves és tiszteletteljes üdvözlése hirtelen meghatódott rajongásba csap át - turistát sem látnak gyakran errefelé, nemhogy olyan idegeneket, akik még a helyiek ajándékaira is gondoltak. Egyből fel is ajánlják, ugyan pöttöm kis házban laknak, de jut hely - maradjunk éjszakára. Ma már szeretnénk a déli fővárosban, Salalah-ban aludni, ezért köszönettel visszautasítjuk, és pár perccel később a vadonatúj tengerparti úton robogunk a végcél felé. Még korábban, az egyik coffee shop bangladesi felszolgálója mesélt egy nem túl régen átadott, így a navigációban még nem is szerepelő hágóról, amit elsőre meg is találunk, így végre pár alkalommal elfordíthatjuk a kormányt, néha óránként akár húsz-harminc kanyarba is belefutunk....
Nem várt izgalmak színesítik az utat, amikor a parkolóban egy tényleg beazonosíthatatlan gyíkfajra bukkanunk (aki nálam jártasabb a herpetológiában, segítsen egy fajnévvel, kösz!), majd onnan kihajtva katonai ellenőrzőpont állja utunkat. Igen, közeledünk a jemeni határhoz, itt már ilyen furcsaságokkal is számolni kell - még jó, hogy az Oman Off-Road bejegyzése előre figyelmeztetett rá, máskülönben meglepődtünk volna a rakétákkal felszerelt pick-upon meg a tökig fegyverben álló férfiakon... Szigorúak, de kedvesek, érdeklődnek, merről jöttünk, hova tartunk, pár pillantást vetnek az autóra - az egész alig két perc.
Késő este parkolunk le a Booking arab megfelelőjén talált szállás előtt, ahol fejenként négyezerért egy tényleg hatalmas, wifis, ultratiszta szállodai szoba vár, no meg egy növendék gyík a fürdőszobában, akit nagylelkűen szabadon engedünk.
6-7-8.nap Salalah
Mivel ez mégiscsak egy nászút, belekóstolunk a klasszikus mézeshetekbe is. Sokáig alszunk, a tengerparton henyélünk, felfedezzük a környék múzeumait és kötelező látványosságait. A minden sarkon felbukkanó mosodák egyikében kitisztíttatjuk a ruháinkat, egy estét pedig eltöltünk a helyiek által sokat dicsért plázában. Fura ellenpontja ez az ország többi részének. Az egyszerűségében varázslatos északi városkák helyett amerikasziruppal leöntött tömény zsongás fogad minket, ahol a kirakatokban lógó menő pólókon közhelyes, angol nyelvű idézetek állnak. Bár itt végre találunk valódi, európai mércével is ihatónak nevezhető, főzött kávét, ugyanakkor az öt rugót kicsit sokallom a két gombóc fagyiért és a két presszóért... Szürcsölés közben hálát adunk, hogy most járunk itt, amikor a nyugati világ „hasznos vívmányai és értékei" még csak a nagyvárosok központjában burjánzanak, és ezeket leszámítva tényleg eredeti valójában láthatjuk Ománt.
Utolsó éjszaka még megcsodáljuk, ahogy a helyiek hajnal kettőtől amatőr driftversenyt rendeznek a főutcán - a produkció csak első ránézésre izgalmas, egyébként nincs is sok nézője, arrafelé ez csak nekünk kelt feltűnést. Fogyóban az időnk és a pénzünk, ezért másnap reggel összepakolunk, és ezúttal az ország középső részét célozzuk meg, hogy végre felfedezzük a magashegyeket és valahogy csak megszerezzük azt a fránya endurót.
Ők éjjel kettőkor is nyomták még a páros gyakorlatokat, ami szemmel láthatóan csak nekünk volt újdonság
9. nap Salalah - Haima (622 km)
Az esős évszakban őserdei környezet fogadja a Taquah közelében túrázókat, óriási kontrasztot nyújtva az onnan egy-két órányira elterülő végtelen sivataggal szemben. Mi is betérünk, de februárban gyakorlatilag nincs csapadék, így most csak részben lombos erdők és a körülöttük tanyázó dromedárok színesítik az egész napos utat. Pontosabban akad még egy érdekesség, amikor az autóúton egy telibe feketére fóliázott bálnamerci tűnik fel mellettünk, majd dudálással és határozott kormánymozdulattal terel le minket a padkára. Elsőre ijesztőnek tűnik a helyzet, de látva az ültetett W140-et, nem gondolom, hogy a német verda ellenfél lehet - ha bármi gáz lenne, a Pajeróval nem utat, csak irányt kell választani a meneküléshez.
A merciből egy elegáns, negyvenes úr száll ki, majd a kezeit összetéve kérlel minket, segítsünk már - a szélvédőnkön csücsülő navigációval - kiigazodni, hogy jó irányba halad-e a Masirah sziget felé. Mivel éppen előző este szemeztünk mi is a célponttal, nem volt szükség a navira, az Oman Off-Roadban se perc alatt megtaláltuk a könyvjelzőt és azt, merre is van az előre. Mélyen meghajolva hálálkodik, mi pedig az első nap megtapasztalt fordulatot ismételve válaszoljuk: ez tényleg szóra sem érdemes, örülünk, hogy segíthettünk...
10. nap: Haima - Jebel Shams (511 km)
A következő reggelen elindulunk az ország egyik legfontosabb nevezetessége, a Jebel Shams felé. Az Omán legmagasabb, háromezer méteres hegyei között elterülő kanyon sok vendéget vonz, aszfaltút mégsem vezet ide. Nizwa környékén a találomra kiválasztott Bahla erődben megállunk pihenni, hűsölni egyet, az ódon falak között töltjük a legmelegebb órákat. Kora délután már nagy tempóval Al Hamra irányába, ahol a Jebel Shams feliratú táblák biztosítanak minket, hogy jó helyen járunk. Egy kisboltban vásárolunk pár konzervet, feltöltjük a vízkészletet és nekivágunk az alig egy órás távnak.
A kanyargós út egyre keskenyebb, végül az aszfaltburkolat is elfogy, és murvás emelkedőn kaptatunk felfelé. Útközben lajtoskocsikat érünk utol, melyekkel a vizet szállítják a távoli, gyakran csak néhány fős minitelepülésekre. Előzékenyen lehúzódnak előlünk, így még jóval naplemente előtt a csúcsra érünk, ahonnan megcsodálhatjuk a képeken már annyiszor látott panorámát. Így indult minden: a Jebel Shams látképe már a fotókon is elvarázsolt minket, azt hiszem, akkor döntöttük el, hogy biztosan ellátogatunk ide.
Mégis most, élőben teljesen más, hiszen az elmúlt két hét alatt részünkké vált ez a csodálatos világ, melynek talán a legszebb pontján állunk. Nincs mese, ez az élmény a következő évek túráit, utazásait is igencsak meghatározza, hiszen a híradásokból rémisztőnek, sőt fenyegetőnek tűnő arab világ a valóságban éppen a modern társadalmak tükörképe - konzervatív értékek tiszta gyűjteménye, kiegészítve a szeretet és az emberbarát viselkedés mintapéldájával.
Késő délután még hosszú gyalogtúrára indulunk a hegy gyomrába, majd ahogy lebukik a nap a horizonton, tüzet gyújtunk, és a lángok mellett melegedve felpattintjuk a délután vásárolt indiai, illetve libanoni konzerveket. A helyi időjósok szerint reggel alig 7-8 fok lesz, ezért kivételesen ismét a Pajeróban „ágyazunk meg". Minden tökéletes, ennél fantasztikusabb túrát elképzelni sem lehet, pontosabban egy apróság hiányzik már csak, hogy megleljük a motorkölcsönzőt, és végre kétkeréken vághassunk neki a fennmaradó kilométereknek.
Mintha csak egy jól megírt regény lenne, nem várt helyről, meglepetésszerűen, egy szlovák és egy magyar házaspár képében érkezik az égi jel, ami végül hozzásegít minket a motorozás élményéhez. A következő, egyben utolsó epizódban jön a túra legizgalmasabb része, a motorozás, a homokdűnék és a felismerés, hogy ebből a varázslatból mi is hiányzik majd legjobban, ami újra és újra visszacsábít ide minket...
Majdnem elbuktuk a fényképezőnket...
Már vagy két hete Ománban túráztunk, de a mellettünk elszáguldó árva Harley-t leszámítva csak robogókat láttunk. Márpedig nagyon szóba elegyedtem volna egy helyi motorossal, mégis, hogy megy ez errefelé, mi alapján választanak gépet, vannak-e túrák, esetleg eltérő stílusú klubok az országban. Mintha csak az égiek meghallgatták volna kérésemet, a fényűző Muscat Wave-ben reggelizve egyszer csak motorhangra lettem figyelmes. A hatsávos úton egy hosszú lengővillás Hayabusa közelített elképesztő sebességgel, de szerencsére éppen pirosra váltott a lámpa, így volt időm odaszaladni.- Ne haragudj, hogy itt az út közepén támadlak le, de nem tudom megállni, hogy ne nézzem meg alaposabban a gépedet. Megtennéd, hogy csatlakozol hozzánk? - ordítottam a sisak felé, mert a Busa tölcsérben végződő harsonája alapjáraton hörögve is túlüvöltötte az utca zaját.
