Történetünk 1870-ben, az Egyesült Államok Ohio államában kezdődik, ahol John D. Rockefeller megalapította a Standard Oil nevű céget, mivel csábító lehetőséget látott abban, hogy a gyorsan bővülő vasútvállalatoknak folyamatos üzemanyag-ellátásra volt szükségük. Rendkívül agresszív, sokak által kifogásolt terjeszkedési politikával két éven belül totálisan felszámolták versenytársaikat Cleveland környékén, és hamarosan az USA teljes észak-keleti részén. Az akkori állami törvények szigorúan tiltották, hogy bizonyos méretűnél nagyobb cégek jöhessenek létre, amit Rockefeller és üzlettársai kreatív módon kerültek ki. Egy titkos megállapodással „bizalmas” üzletemberek (trustees) kezébe helyezték részvényeiket, és sok apró vállalatot hoztak létre, melyek azonban valójában egy céget alkottak – ez a ma is ismert tröszt (trust). Módszereik közé tartozott például, hogy rávettek vasúttársaságokat, hogy üzemanyag-beszállítási tendereiket egyben írják ki, ekkora mennyiséget pedig csak ők tudtak szolgáltatni, a kisebb olajvállalatok eleve kiestek a pályázók köréből, aztán gyorsan tönkre is mentek.

olajcegek-tortenete-es-tulajdonosai-1-6863
John. D. Rockefeller, a Standard Oil alapítója és fő részvényese. Idejekorán kiszállt, még mielőtt forró lett volna a talaj
A köznapi emberek, a vásárlók és a partnerek még örültek is ennek az üzletpolitikának, mert az üzemanyag ára a felére csökkent. A közvélemény hálásan tekintett a cégre, hiszen a jó szervezettség és irányítás miatt hatékonyabban működött, mint ahogy sok kisvállalat tette volna. Ám a növekedés, burjánzás nem ismert határokat. A 20. század elejére a Standard Oil már egy egymilliárd dolláros nemzetközi kartellt irányított, vezetői szenátorokat és kongresszusi képviselőket vesztegettek meg, és nagyon az orrára koppintottak minden olyan cégnek, aki elkövette azt a hibát, hogy olajjal mert foglalkozni.

A bukás egy könyvvel kezdődött

Egy Ida Tarbell nevű újságírónő édesapja Pennsylvania államban próbált olajat termelni. Vesztére, mert a Standard Oil annak rendje és módja szerint tönkretette. Minden apróságra azonban egy óriáscég sem figyelhet, ezért nem tudták megakadályozni, hogy Ida megjelentesse erről írt könyvét, a „History of the Standard Oil Company” című tényfeltáró tanulmányt. Állítólag ekkor született meg az oknyomozó újságírás. Mint később kiderült, minden idők egyik legnagyobb bestsellerét sikerült megalkotni, melyet azóta is az üzleti életre legjelentősebb befolyást gyakorló könyvnek tekintenek. Megjelent a köztudatban a gátlástalan, mindenkin átgázoló, törvényeket semmibe vevő kapzsi multinacionális óriáscég képe, aki, ha érdekei úgy kívánják, szemrebbenés nélkül, csótányként tapos el derék amerikai kisvállalkozókat, vagy akár hazaáruló, nemzetellenes cselekedeteket is végrehajt.
olajcegek-tortenete-es-tulajdonosai-1-6866
A nagy olajvállalatokról kialakult kép. A világ nem elég
Ennek tulajdonítható, hogy a cég tevékenysége nem sokkal később a kenőpénzek ellenére is szemet szúrt a hatóságoknak, valamint John Archbold, a Standard Oil akkori vezére elkövetett egy óriási hibát. Bár a republikánusok ekkor már amúgy is a cég zsebében voltak, a biztonság kedvéért egy mai értéken számítva kb. 5 millió dolláros kampány-hozzájárulással igyekezett megvesztegetni magát az amerikai elnököt, Theodore Rooseveltet. Ezt akkor még vesztegetésnek nevezték, és „Teddy” rettenetesen felháborodva, magából kikelve utasította a legfőbb államügyészt, hogy ha a poklot szabadítja is el, hajtsa végre a trösztellenes törvényt az óriásvállalaton. Finoman jegyezzük meg ugyanitt, hogy 2000-ben George W. Bush hálásan megköszönte az ExxonMobil egymillió dolláros adományát, amit azonban ekkor már lobbinak hívtak. Változnak az idők...
olajcegek-tortenete-es-tulajdonosai-1-6864
„Teddy” Roosevelt felvette a kesztyűt a trösztökkel szemben. Nem igazán akadt követője...
Az ügyész végül 1911-ben ért célt, a vállalatot 34 részre darabolták. Az alapító Rockefeller már 1896-ban visszavonult a cég irányításától, tehát ő tiszta maradt.

Hiába vágod le a hidra fejét…

Az ítélet óriási visszhangot váltott ki a korabeli közéletben, mindenki csak erről beszélt, és valami igazságot emlegettek. Arra nem nagyon figyelt senki, hogy szép csendben a Standard Oil anyacégből megalakult az Exxon, a new york-i részlegből a Socony (ez lett a későbbi Mobil), a kaliforniai leányvállalatból a Socal (ma Chevron néven ismerjük), az indianai részlegből pedig egy Amoco nevű cég. A Szövetségi Kereskedelmi Bizottság már négy évvel a feldarabolás után, tehát 1915-ben figyelmeztetett, hogy gyakorlatilag visszaállt a régi helyzet, vagyis ezek a vállalatok együttműködnek, versenytársaikat képesek összehangoltan akadályozni, megsemmisíteni. Csakhogy a cégek ezt már okosan, finoman intézték, hiába, a profik csendben teszik a dolgukat. Elmúltak azok az idők, amikor büszkén, a rajtkőről pislantották tele a medencét. És jól tették, mert mint majd látni fogjuk, az amerikai kormányban soha senki nem lesz már annyira tökös, mint hajdanán Roosevelt és az államügyész.

A világ legnagyobb üzlete

Körülbelül 1920-ra olyannyira letisztult a kép, hogy a nemzetközi piac nagyjából háromszereplőssé vált, és egészen 1928-ig az Exxon, a Shell és a BP úgy is tettek, ahogy becsületes versenytársaktól az elvárható, mivel egymás elleni küzdelmük eredményeként olcsó olajjal árasztották el a világot. Nem véletlen, hogy ekkor válhatott megfizethetővé az autózás és futhatott fel világszerte az autóipar. Amikor azonban három óriás üti egymást, de világosan látszik, hogy mindhárman állják a sarat, előbb-utóbb rájönnek, hogy jobb a békesség.
olajcegek-tortenete-es-tulajdonosai-1-6860
Achnacarry Castle, Skócia. Mindentől távol, ideális hely egy világméretű kartell megalapításához
Olyannyira jó, hogy ha „okosba” oldják meg, mindegyikük egy csomó pénzt kaszálhat: win-win-win! 1928-ban a kimondhatatlan nevű skóciai Achnacharryban, egy csodálatos kastélyban nagy titokban össze is ültek a világcégek vezetői, és leosztották maguk között a lapokat. Megállapodtak a kőolaj-övezetek kijelölésében, és még az árak meghatározásához használatos képletben is. Ezt az egyezményt maguk között csak „Ahogy most van” megállapodásként („As-Is” Agreement) emlegették, és egészen 1958-is senkinek sem tűnt fel, hogy egy ilyen paktum létrejött.

A hét nővér születése

Voltak azért páran, akiknek mégiscsak tudomására jutott az egyezség. Ilyen volt például az a további négy cég, akik csatlakoztak ehhez a kartellhez. Közülük kettőt egészen véletlenül úgy hívtak, hogy Mobil és Chevron, a másik kettő pedig texasi olajvállalat volt, név szerint a Texaco (később a Chevron és a Shell vásárolta fel) és a Gulf (ezt pedig a Chevron és a BP vette meg).
olajcegek-tortenete-es-tulajdonosai-1-6865
A hét nővér. Először felfalták a világot, majd egymást kezdték el bekebelezni
Ezt a hét céget nevezték később a „Hét Nővér”-nek (Seven Sisters). Bár formálisan senki sem írta alá az „As-Is” egyezményt, és a cégek azért mégiscsak fenekedtek egymás ellen, nagyjából tartották magukat a kartellmegállapodáshoz. A buli annyira bejött, hogy a hetvenes évekre már a világ olajtermelésének 80 százaléka a nővérkék irányítása alatt állt. Cikksorozatunk következő részében bemutatjuk milyen az, amikor a birodalomnak visszavágnak, illetve hogy a hét nővér ma már csak négy, de lehet, hogy hamarosan csak három lesz...