Kalandos túrára vállalkozott Herczeg Balázs, alias Mókus: Manavgatba, a török riviéra egyik legismertebb üdülőközpontjába hívták egy fesztiválra és egy motoros találkozóra. Szerbián keresztül lett volna a legrövidebb az út, viszont akkor minden határon le kellett volna papíroztatni a motorokat. Így aztán, kihasználva, hogy már az unió tagjai, Románián és Bulgárián keresztül indult útnak az Isztambultól úgy hétszáz kilométerrel délre fekvő kétmilliós régió nyolcvanezres központjába.
- Mivel már volt szerencsém a román és bolgár utakhoz és közlekedéshez – kezdte Mókus –, úgy döntöttünk, hogy az éjszakai kamionstop miatt a Kárpátokon éjjel kelünk át. Nappal ugyanis harminccal ballagtunk volna mögöttük a hágókon.
Így sikerült felsrófolni a sebességet hatvanra, ami a romániai útviszonyokhoz képest nem kis teljesítmény. Az autópályákat ugyanis csak képekről ismerik arrafelé, igaz, néhány út mellé lelkesen kitették a sztrádatáblákat. És természetesen ezeken az autópályamatricát is megkövetelik.
– Bandukoltunk úgy ötvennel, amikor lemeszelt egy rendőr – folytatta a kaposvári stuntrider –, és követelte, mutassuk meg a matricát. Kérdeztem, hol a sztráda, erre az útra mutatott. Amelyen úgy két kilométer múlva egy szamárcsordába botlottunk…
Bulgáriában is hasonló körülmények között keltek át, ott a kitáblázott autópálya néhány szakaszon földútra váltott… Ennek ellenére a díját természetesen itt is beszedték, mint ahogyan minden rendőr, valamint a határokon a vámosok és a határőrök is megkövetelték a jussukat.
– Volt, aki beérte egy Mókus-pólóval – legyintett Herczeg Balázs –, másutt tíz-húsz euróba fájt az átjutás.
A bolgár-török határon, vagyis az unióból való kilépéskor még a baksis sem volt elegendő. Ott kellett volna ugyanis lepecsételtetni a motorok kiviteli okmányait, a határőr azonban, miután nagy finnyásan bezsebelte a húsz euróst – arrafelé még nagyobb a leva becsülete… –, lazán búcsút intett nekik. Hiába lobogtatta Mókus a papírokat, a közeg csak bolgárul tudott kommunikálni, ráadásul ilyen apróságokkal nem is igen kívánt foglalkozni.
– Csak annyit értettünk, hogy elküldött az anyánkba, mert feltartottuk – tette hozzá Mókus, akinek egy órájába telt, hogy találjon valakit, aki a bolgár mellett angolul is értett.
Ezek után Törökország, s főleg Manavgat maga volt a paradicsom.
– Egy ötcsillagos hotelben szállásoltak el – áradozott a kaposvári stuntrider –, all inclusive ellátást kaptunk.
Négy fellépésem volt a négy nap alatt, testvériesen elosztva a fesztiválon és a találkozón.
Utóbbira több mint tízezer motoros gyűlt össze, hozzájuk „csapódott” még az érdeklődő közönség. A fesztiválon pedig körülbelül negyedmillióan szorongtak a színpadok és a bemutatóterek környékén.
– Azt hittem, a litvánokénál nagyobb őrülettel nem találkozom – jegyezte meg Mókus –, de a törökök még rajtuk is túltettek. A megérkezés után öt kommandós küllemű és méretű testőrt adtak mellém. Először nem értettem miért, aztán amikor a fellépő tértől ötven méterre álló buszunkig egy óra alatt sikerült elvergődni, úgy hogy a „szekrények” törték az utat, már nem gondolkodtam rajta.
Mókus minden nap kétszer harmincöt perces bemutatóval lepte meg a törököket, s természetesen a Honda mellett a jó öreg Pannónia és a Simson is előkerült. Az új trükkökért, amelyek főként mozgás- és látványelemeket tartalmaznak, megőrültek a helyiek.
– Arrafelé még új ez a dolog – magyarázta Mókus –, de nagyon tudtak értékelni mindent.
Mókus produkciója pedig olyannyira megfogta őket, hogy már jelezték, augusztusra visszavárják egy újabb bemutató erejéig.
– Szívesen megyek majd, hiszen a körülmények kiválóak voltak – ismerte el Mókus, akinek francia, német, bolgár és román meghívása is van már a nyárra. – Csak egy dologtól félek: arrafelé most úgy harminc fok volt, simán megfürödtem a tengerben. A helyieknek viszont ez még csak a tavasz, a meleget augusztusra várják. Úgy negyven-negyvenöt fokot. Árnyékban…