Az 1960-es évek előtt elindított japán nemzeti motokrossz bajnokságban Kazuo Kubo viszi először sikerre a hamamatsui motorokat: az 1959-es első szigetországi versenyen a 125-ös és a 250-es kategóriát is megnyeri kezdetleges terep Suzukijával Kubo szan, de a gépek nemzetközi megmérettetésére csak néhány évvel később kerül sor.

Suzuki RH66
Suzuki RH66: a gyár első terepmotorjainak egyike. 250 köb, 30 ló, 6500 fordulat, 105 kiló

A Suzuki az első olyan japán motorkerékpár gyártó, aki leadja nevezését a Motocross Világbajnokságra, megelőzve ezzel például a Hondát is, hogy az addig egyeduralkodó Husqvarnák, BSA-k, Jawák és ČZ-k ellenében megmérkőzzenek. Az 1965-ös svéd 250-es nagydíjon a japán bajnok, Kazuo Kubo ugyan derekasan helytáll és a kétütemű Suzuki RH-k motorteljesítmény szempontjából nincsenek sokkal lemaradva az ellenlábas európai gyártmányok mögött, azonban kezelhetőségük és használhatóságuk messze elmarad azokétól: a gyorsasági pályákon már ekkor szépen muzsikáló Suzukik mellett a gyár terepmotorjai még nem versenyképesek.

Kezdetek

A hamamatsui mérnökök vissza is térnek a tervezőasztal mögé és gőzerővel dolgozni kezdenek, hogy 1966-ra, a Suzuki első teljes 250-es MX-évadjára egy új motorral térhessenek vissza. Ennek ellenére az 1967-es szezonban is kvázi eredménytelenül küzdő gyári csapat 1968-ra leigazolja az akkor már 30 éves svéd Olle Pettersont, aki tapasztalt kora ellenére még mindig nagyon gyors, és nem utolsó sorban a motorfejlesztéshez is van mit hozzátennie: az általa fejlesztet RH69, de főleg a rákövetkező évben bemutatott új RH70 messze felülmúlja a pár évvel azelőtti negyedliteres terep Suzukat, s az első komoly sikerekre sem kell már túl sokat várni.

Olle Petterson
A fűrészelő suzukis mérnök mellett fekve Olle Petterson átadja tapasztalatait két futam között...

Pettersonnak már 1969-ben sikerül a krosszvébé harmadik helyéig verekednie magát a 250-es kategóriában, majd csupán egy évvel később, 1970-ben a ČZ-től átigazoló kétszeres belga világbajnok, Joël Robert – a gyár elvárásainak megfelelve – megszerzi a Suzuki első világbajnoki címét Motocross GP250-ben! Figyelemreméltó diadal ez a Suzuki számára, hiszen alig öt év alatt futottak még kategóriából az élvonalig jutnak. Jól nevelt és tehetséges versenyzőként Joël azzal hálálja meg a belé vetett bizalmat, hogy ’70 után ’71-ben és ’72-ben is behúzza a 250-es serleget munkaadójának.

Lendületben

Az 1971-es év azonban egy, ha lehet, még fontosabb mérföldkő a Suzuki terep szakága számára. Akárcsak Joël Robertet a 250-ben, a szintén belga Roger De Costert is a ČZ-től csábítják át, hogy az 500-as kategóriában indítsák el, és a terv be is jön: De Coster – mint minden idők egyik legsikeresebb suzukis terepversenyzője – 1971 és 1976 között csupán egyetlen kivétellel (1974-ben a husqvarnás Heikki Mikkola ellenében – de ekkor is második) képes megnyerni az 500-as krosszvébét, összesen nem kevesebb, mint 36 királykategóriás győzelmet gyűjtve be az évek alatt, ami a mai napig rekordnak számít a Krossz Grand Prix-k történetében. Joël Robert és Roger De Coster sakkban tartják a krosszvilágot Suzukijukkal a hetvenes években…

Joël Robert
Joël Robert imádott RH70-esén. Nem mondhatni, hogy akkoriban könnyebb dolguk lett volna a krosszosoknak: szemüveg és védőfelszerelés nuku, és érdemes megfigyelni a bukósisak párnázásának vastagságát is!

Miután a 250-es és 500-as kategóriában szépen besöpöri a Suzuki, amit csak lehet, 1975-ben a krossz világbajnokság elkezd lefelé terjeszkedni. Létrehozzák a 125-ös géposztályt, ahová természetesen a hamamatsui gyár is azonnal, és örömmel nevez be: mindig is kisköbcentiseik nagy teljesítményéről voltak híresek, így az eredményesség szinte garantált, elvileg.

125x9

A gyakorlatban viszont talán még önmagukat is meglepik, messze felülmúlják legmerészebb álmaikat! Az új kategóriában létrehozásától, 1975-től egészen 1984-ig (!), tehát majdnem tíz éven át a Suzukik tarolnak rendületlenül. A 125-ös, suzukis krossz világbajnokok listáját felütve olyan nevek bukkannak fel, mint Gaston Rahier (1975-1977), Akira Watanabe (1978; az első japán motoros világbajnok!), Harry Everts (1979-1981, Stefan Everts, tízszeres motokrossz világbajnok apja), Eric Geboers (1982-83) és Michéle Rinaldi (1984).

Roger De Costa
Roger De Costa 1977-es, visszavonuló évében

Egy fáklya ellenben nem éghet örökké. Ha a 125-ös géposztályt nem nézzük, 1980 és a négyütemű MX-korszak 2003-as bevezetése között eltelő huszonkét évben a lehetséges negyvennégyből „csupán” hét világbajnoki címet sikerül gyűjteniük a Suzukiknak 250-ben és 500-ban (Georges Jobé, GP250: 1980 és 1982; Brad Lackey, GP500: 1982; Alessandro Puzar, GP250: 1990; Greg Albertyn, GP250: 1994; Mickaël Pichon, GP250: 2001-2002), ami talán nem tűnik kevésnek, és valóban nem is az, még véletlenül sem elhanyagolható eredmények ezek, de a korai évek abszolút fölénye is a múlté már…

Folytatása következik: a modern motokrossz korszakban elért suzukis eredményeket cikkünk következő részében taglaljuk.