· 2014. augusztus 28. 2

Múltidéző: a Yamaha története 2. rész

Füstös hőskor

A Yamaha történetét bemutató cikksorozatunk első részében annak jártunk utána, hogyan nőtt ki egy hangszergyárból a világ egyik legjobb motor- és járműgyára, most viszont már csak a benzingőzre, pontosabban füstre koncentrálunk, és a márka dicső versenymúltját elevenítjük fel.
Legutóbb a hatvanas évek végén hagytuk abba a Yamaha történetét, pont akkor, amikor a japán motorgyárak megérezték a vér szagát és rájöttek, hogy nem csak koppintani tudnak, hanem a saját fejlesztéseik is megállják a helyüket, méghozzá olyannyira, hogy az addig megközelíthetetlen amerikai és európai konkurenciát is képesek lemosni a versenypályákról. A Yamaha ebben az élen járt, már az első pillanattól kezdve óriási energiákkal vetették bele magukat a versenysportba, aminek hamar meg is lett az eredménye - elkezdtek szaporodni a szebbnél szebb trófeák a gyári vitrinben.

Egy angol fenegyerek is kellett a sikerhez


Az első gyorsasági világbajnoki trófeát 1964-ben szállította nekik Phil Read, „a sebesség hercege”, aki a negyedliteresek között diadalmaskodott, ráadásul a következő évben megismételte a bravúrt, és megvédte a címet a 250-es Yamahájával. Az 1935-ös születésű Read a hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyobb sztárja volt, balszerencséjére azonban volt egy Mike Hailwood nevű kollégája, aki a Hondának szállította akkoriban zsinórban a világbajnoki trófeákat. Bár „Mike the Bike” árnyékából nehéz volt kitűnni, Read zsenialitását jól mutatja, hogy ő volt az első versenyző, aki a gyorsasági-vb három kategóriájában (125 cm3, 250 cm3, 500 cm3) is megszerezte a világbajnoki címet.
{{articleGallery[1344].caption}}

Read karrierjének csúcspontja egyértelműen az 1968-as év volt, amikor két kategóriában - a negyed- és nyolcadliteresek között - egyszerre lett világbajnok, ám ez volt az az év is, amikor a Yamaha megvonta tőle a gyári támogatást. Ennek meglehetősen egyszerű oka volt, a japánok azt kérték Readtől, hogy koncentráljon a 125-ös kategóriára és a 250-es között hagyja érvényesülni csapattársát, Bill Ivyt. A jó öreg Philnek azonban nem volt ínyére a csapatutasítás és alaposan odatette magát a 250-es vb-címért is, amiért nagyon megharagudtak a japánok.
{{articleGallery[1339].caption}}

Füstokádó szörnyetegek


A hatvanas-hetvenes évek gyorsasági motorversenyeiről készült képeket és videókat nézegetve az ember minduntalan azon töpreng, hogy a pilóták közül miként maradtak életben ilyen sokan, és lettek kedvesen mosolygó, idős bácsik, hiszen akkoriban a bukótér és a protektoros védőruha még nem jött divatba, ráadásul a kétütemű masinák se könnyed kezelhetőségükkel és felhasználóbarát mivoltukkal írták be magukat a motorok történelemkönyvébe.
{{articleGallery[1338].caption}}
Elég ha csak megnézzük, hogy a közismerten vakmerő versenyzőnek tartott Read milyen Yamahák nyergében kísértette a sorsot: az 1964-es vb-címét például egy RD56 kódnevű, 250 köbcentis kétüteművel szerezte. Ebből a motorból 50 lóerő körüli teljesítményt hoztak ki 11 ezres fordulat mellett, ami ma már nem hangzik túl soknak, de a hatvanas években szinte elképzelhetetlen űrtechnikának számított, akárcsak a motor 220 km/órás végsebessége. A kéthengeres blokkhoz kapcsolt váltó hét fokozata azért sejteti, hogy elég melós lehetett Read élete verseny közben, arról nem is beszélve, hogy akkoriban a gumigyárak is csak tanulták az ipart a versenypályákon, így igencsak résen kellett lenni, amikor a kétütemű blokk elkapta a fordulatot és hirtelen megtáltosodott.
{{articleGallery[1343].caption}}

Hengerekből sosem elég


A kétütemű motorok erőltetése mellett a japánok abban is üde színfoltot képviseltek a versenysportban, hogy volt bátorságuk teljesen szokatlan technikai megoldásokkal előrukkolni. Ilyen volt például a Honda 1964-es hathengeres versenymotorja, amire természetesen a Yamaha is azonnal válaszolt egy V4-es blokkal 1965-ben. Az RD05 kódnév alatt futó hajtómű óriási előrelépés volt a kéthengeres elődjéhez viszonyítva - elég ha csak a 65 lóerős teljesítményt nézzük az RD56-os 50 lóerejével szemben - ám Phil Readnek mégsem sikerült vele címvédés a negyedliteresek között, mert a modell még gyermekbetegségekkel küzdött, így Mike Hailwood zsebelhette be a vb-címet.
{{articleGallery[1345].caption}}
Érdemes egy kicsit csámcsogni az RD05 technikai megoldásain, ugyanis a benne dolgozó 249,4 köbcentis, folyadékhűtéses (!) blokk egy igazi gyöngyszem volt a maga idejében. Valójában két léghűtéses, kéthengeres erőforrás (RA97) társításáról van szó, amihez egy nyolcfokozatú váltót fejlesztettek. Karrierjének végén 70 lóerő felett teljesített, és ehhez a produkcióhoz 14 ezres fordulat kellett. A mindössze 115 kilós gép végsebessége 245 km/óra volt, és ez ugye még csak a 250 köbcentis géposztály. Sorozatunk következő részében megnézzük, hogy a Yamaha még milyen szörnyetegeket eresztett a pályákra, és ezeken keresztül szép lassan eljutunk Valentino Rossi jelenlegi munkaeszközéig.