Itt is nyírt a hüjjebarom szomszéd, fél8kor Arra ébredtem, meg sztem a két kölköm is (amúgy nyári szünetük van, és ez egy lakó-pihenő övezet)
Beszélnem kell vele...
Egy romantikus motoros - jány
Szkeptikus hozzáállásom a témához talán az évek tapasztalata miatt van. Láttam ismerőseim tizenévesen meghalni, rákban, balesetben, ugyanakkor olyan is van itt, aki vígan él 90 évesen, már gyakorlatilag vegetatív, pedig nála nagyobb szemét nem sok van...
Tehát nem számít semmi, bármit teszünk, inkább élvezzük amit kapunk, és próbáljuk jól csinálni, mert nem biztos, hogy lesz holnap.
Néha gondoltam én is arra hogy mennyire veszélyes dolog ez és mi lenne ha....
De utána mindig beugrott hogyha abbahagynám amit 14 éves korom óta csinálok, valamint amikor a Genfi tó partján egy étterem teraszán ülve 9 évesen rácsodálkoztam az első igazi nagyvasra (BMW K100) ami köszönő viszonyban sem volt az itthon látott MZ-kkel, Jáwákkal, hogy én akarok egy ilyet! (mert 240-ig volt az órája és másnak nincs ilyen így én lennék a leggyorsabb az országban :D)
Onnantól egy Német Motorradból kiollózott K100-as képét őriztem a tolltartómban, míg az osztálytársaim a Rambo és mindenféle popsztár képét csodálták az övékben.
Biztos vagyok benne hogy ilyen előélet után ha én ezt abbahagynám többet nem nézhetnék elégedetten a tükörbe.
Az ejtőernyőzést abbahagytam mert valóban rossz volt látni a családot sík idegesen mikor mentem ki a reptérre és nagyot sóhajtva felengedni mikor megjöttem. De a motort azt nem lehet.
Tök rossz ilyeneket olvasni, bár egyrészről megértem, másfelől nem. Mlasnak igaza van szerintem, amikor úgy lesz megírva, akkor menni kell, ha motoron, akkor motoron, ha máshogy, akkor úgy. De nem hinném, hogy ennyire drasztikusan kell felfogni, amit írt. Az életet meg kell becsülni, és tiszteletben tartani bizonyos helyzeteket, és akkor talán az élet is jobban megbecsül minket.
A múlt héten nekem is volt egy nagyon necces helyzetem, és nem azért nem írtam meg, mert azt gondolom, hogy senkire nem tartozik, csupán nem akarok felesleges tüzet szítani autós és motoros között...
Nagy kereszteződés, jelzőlámpa sárgán villog, hiába van elsőbbségem azért lassítok (nem 20ra, de normál tempóra), jobbról int az ember, hogy menjek nyugodtan, bal oldalról első sor megáll, mellőle kivágódik egy másik, volt köztünk kb másfél centi, mindezt úgy, hogy még csak rám se nézett...
Miközben láttam, hogy jön felém az autó azzal a hihetetlen erővel amit úgy egyébként máskor nem érezni, arra gondoltam, hogy bassza+ el sem fogom tudni mondani azoknak akik közel állnak hozzám, hogy mennyire fontosak voltak nekem...
De túlléptünk, már nem először, talán mert valakivel nagyon jóba vagyok odafönn, talán csak a véletlen miatt.
És igen, az autós is ember (még az is lehet hogy egy autóban ülő motoros) és ő is hibázhat, de nem csak és kizárólag ő. És igen, van köztük bunkó, hisz ő is csak emberből van, akárcsak a motoros, de bizony van közte normális, aki ha meglát a tükörben, hirtelen azt se tudja melyik oldalra húzódjon, hogy elférjek mellette.
Én is láttam már letakart motorost az úton, sőt temettem már el családtagot motorbaleset miatt, de nem tudnám abbahagyni. Ez egy életforma, amit lehet csinálni szükségből, kényelemből, hobbiból vagy lehet csinálni szerelemből, de az úgyis mindent legyőz. Talán azokat a félelmeket is, amiket nem szabadna.
Engem most is itt vár a gép a ház előtt, és boldoggá tesz a tudat, hogy holnap együtt megyünk dolgozni, és együtt is jövünk haza, hiszen ennek így kell lennie.
Semmi pénzért nem mondanék le róla, sem a szabadságról, amit akkor kapok, amikor együtt vagyunk. Azt nem pótolhatja senki és semmi. Néha mosolygok magamban, mikor arra gondolok, hogy még ez a koszos Budapest is szebb motoron ülve, mint metrón vagy villamosról nézve...
És igen, nem csak a pálya monotonságára vágyom, én látni akarom motorról ülve az Adria partjait, az Alpok felhőbe burkolózott havas hegycsúcsait, érezni akarom milyen lehetett annak idején magyarnak lenni Erdély hegyei közt, vagy csak szimplán elnézni a messzeségbe a hortobágyi pusztán...
Talán csak én képzelek ebbe túl sokat.
De ezek vagyunk mi a kicsivel... "Két kar, két kerék... félig ember, félig gép..."
Bocs,hogy bele wauzok..de csak azért nem motorozni, mert valaki megsérült..
Engem is ütött már el autós,egész nyáron gipszben volt a kezem,elcsúsztam mert az út építő munkás a kanyar közepén hagyta a kiborított köveket. Meg van vágva az arcom,össze van varrva az ujjam,a térdemben porcleválás van, ez mind azért mert MOTOROS vagyok.
Van olyan barátom, aki már kétszer volt komában és még mindig motorozik..
Amíg bírjuk mi menni fogunk.
Beszélnem kell vele...
ui: amúgy nincs is ennek értelme egy jó Frézi tulajnál, mert a gyorsulás a Frén is majd' 1G, a végsebesség meg nagyobb, mint a szabadesési
Szkeptikus hozzáállásom a témához talán az évek tapasztalata miatt van. Láttam ismerőseim tizenévesen meghalni, rákban, balesetben, ugyanakkor olyan is van itt, aki vígan él 90 évesen, már gyakorlatilag vegetatív, pedig nála nagyobb szemét nem sok van...
Tehát nem számít semmi, bármit teszünk, inkább élvezzük amit kapunk, és próbáljuk jól csinálni, mert nem biztos, hogy lesz holnap.
Én már dolgoztam egy keveset.
Már alszok is...
(Mél ment)
De utána mindig beugrott hogyha abbahagynám amit 14 éves korom óta csinálok, valamint amikor a Genfi tó partján egy étterem teraszán ülve 9 évesen rácsodálkoztam az első igazi nagyvasra (BMW K100) ami köszönő viszonyban sem volt az itthon látott MZ-kkel, Jáwákkal, hogy én akarok egy ilyet! (mert 240-ig volt az órája és másnak nincs ilyen így én lennék a leggyorsabb az országban :D)
Onnantól egy Német Motorradból kiollózott K100-as képét őriztem a tolltartómban, míg az osztálytársaim a Rambo és mindenféle popsztár képét csodálták az övékben.
Biztos vagyok benne hogy ilyen előélet után ha én ezt abbahagynám többet nem nézhetnék elégedetten a tükörbe.
Az ejtőernyőzést abbahagytam mert valóban rossz volt látni a családot sík idegesen mikor mentem ki a reptérre és nagyot sóhajtva felengedni mikor megjöttem. De a motort azt nem lehet.
de azért írok választ
(Ábrus: én nem kaptam mélt...)
Tök rossz ilyeneket olvasni, bár egyrészről megértem, másfelől nem. Mlasnak igaza van szerintem, amikor úgy lesz megírva, akkor menni kell, ha motoron, akkor motoron, ha máshogy, akkor úgy. De nem hinném, hogy ennyire drasztikusan kell felfogni, amit írt. Az életet meg kell becsülni, és tiszteletben tartani bizonyos helyzeteket, és akkor talán az élet is jobban megbecsül minket.
A múlt héten nekem is volt egy nagyon necces helyzetem, és nem azért nem írtam meg, mert azt gondolom, hogy senkire nem tartozik, csupán nem akarok felesleges tüzet szítani autós és motoros között...
Nagy kereszteződés, jelzőlámpa sárgán villog, hiába van elsőbbségem azért lassítok (nem 20ra, de normál tempóra), jobbról int az ember, hogy menjek nyugodtan, bal oldalról első sor megáll, mellőle kivágódik egy másik, volt köztünk kb másfél centi, mindezt úgy, hogy még csak rám se nézett...
Miközben láttam, hogy jön felém az autó azzal a hihetetlen erővel amit úgy egyébként máskor nem érezni, arra gondoltam, hogy bassza+ el sem fogom tudni mondani azoknak akik közel állnak hozzám, hogy mennyire fontosak voltak nekem...
De túlléptünk, már nem először, talán mert valakivel nagyon jóba vagyok odafönn, talán csak a véletlen miatt.
És igen, az autós is ember (még az is lehet hogy egy autóban ülő motoros) és ő is hibázhat, de nem csak és kizárólag ő. És igen, van köztük bunkó, hisz ő is csak emberből van, akárcsak a motoros, de bizony van közte normális, aki ha meglát a tükörben, hirtelen azt se tudja melyik oldalra húzódjon, hogy elférjek mellette.
Én is láttam már letakart motorost az úton, sőt temettem már el családtagot motorbaleset miatt, de nem tudnám abbahagyni. Ez egy életforma, amit lehet csinálni szükségből, kényelemből, hobbiból vagy lehet csinálni szerelemből, de az úgyis mindent legyőz. Talán azokat a félelmeket is, amiket nem szabadna.
Engem most is itt vár a gép a ház előtt, és boldoggá tesz a tudat, hogy holnap együtt megyünk dolgozni, és együtt is jövünk haza, hiszen ennek így kell lennie.
Semmi pénzért nem mondanék le róla, sem a szabadságról, amit akkor kapok, amikor együtt vagyunk. Azt nem pótolhatja senki és semmi. Néha mosolygok magamban, mikor arra gondolok, hogy még ez a koszos Budapest is szebb motoron ülve, mint metrón vagy villamosról nézve...
És igen, nem csak a pálya monotonságára vágyom, én látni akarom motorról ülve az Adria partjait, az Alpok felhőbe burkolózott havas hegycsúcsait, érezni akarom milyen lehetett annak idején magyarnak lenni Erdély hegyei közt, vagy csak szimplán elnézni a messzeségbe a hortobágyi pusztán...
Talán csak én képzelek ebbe túl sokat.
De ezek vagyunk mi a kicsivel... "Két kar, két kerék... félig ember, félig gép..."
Szép álmokat!
Engem is ütött már el autós,egész nyáron gipszben volt a kezem,elcsúsztam mert az út építő munkás a kanyar közepén hagyta a kiborított köveket. Meg van vágva az arcom,össze van varrva az ujjam,a térdemben porcleválás van, ez mind azért mert MOTOROS vagyok.
Van olyan barátom, aki már kétszer volt komában és még mindig motorozik..
Amíg bírjuk mi menni fogunk.